Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
204 870. szám. az a biró (ügyész, jegyzőkönyvvezető), kinek elfogulatlansága akár az ügyhöz, akár az ügyfélékhez való bizonyos viszonynál fogva veszélyeztetve van, abban az ügyben ne gyakorolja hivatalát. E követelménynek nemcsak a modern törvényhozások hódolnak, hanem a mióta csak tiszta fogalommal biraak a birói eljárás pártatlanságához fűzött nagy érdekekről, mindig elismerték ama tételeknek igazságát, hogy valamely ügyben a »judex inhabilis« vagy a »judex suspeetus« helyét pártatlan bíráknak kell elfoglalniuk. Inhabilisnek tartották mindig a birót saját ügyében. »Generáli lege decernimus — mondja a római jogforrás (L. un. Cod. III. 5.)—neminem sibi esse judicem, vei ius sibi dicere debere; in re enim propria iniquum admodum est, alicui licentiam tribuere sententiae.« A »saját Ugy« alatt természetesen nemcsak a biró személyes ügyét, hanem mindazokat az ügyeket értették, melyekben a terheltet, vagy a sértettet bizonyos közelebbi rokonság, sógorság, vagy egyéb oly személyes viszony fíízi a bíróhoz, mely bizonyos érdekközösséget szül a biró és a fél között. Már a L. 10. D. II. 1. (de jurid.) kimondja: »Qui iurisdictioni praeest, neque sibi ius dicere debet, neque uxori vei íiberis suis, neque libertis vei caeteris, quos secum habet.« Az ujabb törvényhozások az inhabilitas okait lehetőleg taxatíve sorolják fel és nem elégesznek meg csupán a »sua causa« és fogalmához kötött viszonyok felsorolásával, hanem a bűnvádi eljárás szervezetének alapelveiből folyó perjogi következményeket is érvényesitik a kizáró okok meghatározásánál. így a perben működő feleknek a vádelv igényelte szerep-elkülönítése követeli, hogy az, a ki az eljárás tárgyát tevő ügyben mint vádló, védő, tanú, szakértő stb. közreműködött, kizárva legyen a bűnvádi ügy elintézéséből. Továbbá a szóbeliség és közvetlenség követelményének: hogy a biró a főtárgyaláson nyert összbenyomás alapján ítélhessen, felel meg a modern törvényhozásoknak az az intézkedése, hogy a tárgyaló tanácsból az ügygyei már előbb foglalkozott vizsgálóbírót is kizárják. Ugyancsak a fölülvizsgálat perjogi természete követeli azt is, hogy a per alsóbb foka elintézésénél résztvett birák a pernek felsőbb fokú elbírálásából kizárandók. Ugy az 1873-iki osztrák (67—69. §§.), mint a német birodalmi perrendtartás (22—23. §§.), hogy csak a legkiválóbb alkotásokat említsük, eléggé igazolják, hogy a kizáró okok taxativ felsorolásánál nem szabad megállapodni a »sua causa« határán, hanem le kell vonni a perjogi alapelvek következményeit. Hogy a törvényben taxatíve meghatározható kizáró okok nem merítik ki azokat az eseteket, midőn a biró pártatlansága veszélyeztetve van, ez iránt soha sem volt kétség, mert az »exceptio iudicis suspecti«-t az »exceptio iudicis inhabilis« mellett mind a római, canoni és germanjogok, mind a későbbi törvényhozások is megengedték. Az »exceptio iudicis suspecti« okául szolgálható körülmények taxativ felsorolásába azonban éppen kimeríthetlenségöknél fogva a tételes jogok nem bocsátkoztak. Ennélfogva szükségesnek tartották mindig bizonyos latitude-öt engedni a bírónak ez okok tekintetében, mert külömben az emberileg lehető teljes elfogulatlanság érdeke nem volna biztosítva. Hogy mily tág magyarázatot engednek az ujabb törvényhozások az elfogultság miatt érvényesíthető okoknak, mutatják az 1873-iki osztrák* és a német birodalmi perrendtartás** rendelkezései. Az ujabb törvényhozások iránya tehát, mely egyébiránt jogtörténelmi alapon áll, az, hogy megkülömbözteti a kizárást és mellőzést. A kizáró okok taxatíve vannak felsorolva és a törvénynél fogva veendők figyelembe, tekintet nélkül arra, hogy valamely fél érvényesíti-e , * 72. §. . . . Gründe anzugeben und darzuthun vermögen, welche geeignet sind die volle Unbefangenheit des Abzulehnenden in Zweifel zu setzen. ** 24. §. . , ... »wenn ein Grund vorliegt, welcher geeignet ist Misstrauen gegen die Unparteilichkeit eines Richters zu reéhtfertigén.« '•-••-• •-•-'
