Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870. szám. 191 V. FEJEZET. A védelem. (53-63. §§.) 1. A védelem nemei. Oly régi, mint a bűnvádi eljárás, annak elismerése, hogy a terheltnek a váddal szemben ellenbizonyítékai megszerzését és mind ténybeli, mind jogi érveinek kifejtését meg kell engedni. Azt sem vonták soha kétségbe, hogy a perbe fogottnak a büntető' eljárásban aránytalanul nagyobb oltalomra van szüksége, mint a polgári perben; egyrészt, mert a büntető ítéletnek kiválóan a személyi jogokat érintő következményei vannak; másrészt, mert a törvénykezés e része közjogi tartalommal bir. Ez alapigazságok két irányban gyakoroltak befolyást a büntető perjog fejlődésére; egyrészt ama meggyőződést keltették, hogy a büntető eljárásban közreműködő hivatalos közegeknek a terhelt érdekét is szem előtt kell tartani és a javára szolgáló adatokat kipuhatolni, illetőleg a mentő bizonyítékokat megszerezni (materiális védelem); másrészt figyelmeztettek arra, hogy a jogügyekben járatlan terheltnek ismeretei e hézagát betöltő képviselőre, szakképzett védőre (formális védelem) van szüksége. Világos, hogy a tiszta vádelv uralma alatt, a meddig az állam közegei az eljárásban inkább semleges szerepet játszottak, a materialis védelemre kevés alkalom volt. Cíak a hivatalból való eljárás elvének (Official-Princip) és az anyagi igazságra törekvésnek közelismerése után ölt az anyagi védelem hatályos alakot. Elfogadták ama tételt, hogy a bűnvádi eljárásban közreműködő hatóságok (ideértve még a vád közegeit is) kötelesek figyelembe venni a terhelt érdekeit s hogy még a terhelt lemondása sem vonhatja maga után a védelemre szolgáló adatok és bizonyítékok mellőzését. Minthogy a büntető igazságszolgáltatás gyakorlása kizárólag állami tekintetből történik, a mentő adatok megszerzésénél nem egyedül a terhelt érdeke van szem előtt tartva, hanem az is, hogy az anyagi igazság megvalósítva legyen. E szempont nemcsak azt nem tűri, hogy ártatlant ítéljenek el, hanem azt sem, hogy a tényleg kiérderaeltnél nagyobb büntetés legyen alkalmazva. A terhelt — igy érvel Carrara — a bűncselekménye súlyát meghaladó büntetésre nézve minden esetre ártatlan. A materialis védelem azonban elégtelen a terhelt érdekeinek s azokkal kapcsolatosan a helyes igazságszolgáltatás érdekeinek biztosítására. Ideális részrehajIatlanság és higgadtság a gonosztevő színében feltűnő terhelt iránt, még a bírótól sem várható, minek bizonyságául szolgál a nyomozó rendszer elfajulása. Ugyanez a váddal szakadatlanul foglalkozó s abba magát beleélő közvádlótól még kevésbbé követelhető. Ezért és mert a helyes igazságszolgáltatás nem nélkülözheti azt, hogy ítélet előtt lehetőleg felhozva legyenek mindazok a ténybeli és jogi mozzanatok, melyek a döntésre befolyássá vannak s hogy a vád állításai és bizonyítékai szigorú bírálat alá véve és a terhelt védelmii adatai és érvei kellőleg kifejtve legyenek: a formális védelemnek szüksége senki előtt sem maradhatott kétséges. így értvén az intézményt, az nem mint »kedvezmény« fog a büntető rendszerben szerepelni, hanem mint annak nem is nélkülözhető része, és nem is lesz szükséges a védelmet, miként némely elmélet teszi, az »ellenmondás«, vagy az »önvédelem« jogára alapítani. A védelemnek ily értelmű méltatása egészen független attól, hogy a törvény a vádoló, vagy a nyomozó rendszeren alapszik-e, de a vádrendszer egyes intézményei különös fontosságot tulajdonítanak a formális védelemnek.