Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.
Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete
870. szám. 16? i Az olasz magán vád nem a technicus értelemben vett vádlás, a mint azt az ujabb törvénykönyvekben találjuk, hanem inkább csatlakozás a bűnvádi eljáshoz, a magánjogi igények érvényesítése végett. Ezek azonban nincsenek a tulajdonképeni kártérítésre szorítva. A személyi sérelmet, az »erkölcsi kárt«, melyet a bűncselekmény okoz, az olasz tudomány és judicatura épp ugy, mint a franczia, hasonlókép alkalmasnak tartja a magánvádra. De a doctrina csak kerülő utakon jutott e megállapodáshoz. Hivatkozik a törvény 109. czikkére, mely a károsulton kívül a »sértett félnek« is megengedi a magánvádat, bár ennek is pénzbeli egyenértékben a »vagyoni kár« czimén nyújtja a jogsegélyt s azt is megkívánja, hogy a kár »realis« és »tényleges« (attuale) legyen. A közvád teljesen független a magánvádtól (esclusivita delle due azioni), úgy hogy a kettőt sohasem érvényesítheti egy személy: az ügyész nem kérhet kártérítésben marasztalást, a magánfél nem indítványozhat büntetést. Az intézménynek lényegében polgári természetét matatja az is, hogy az a fél, ki bűncselekmény okozta sérelmeért a polgári peruton keres orvoslást, ezzel elveszti azt a jogot, hogy a btínperben mint parte civile felléphessen, még akkor is, ha bűncselekményt hivatalból üldözik. A doctrina egyáltalán minél szűkebben szereti értelmezni a rendes polgári birói hatáskörtől való eltéréseket. A ki büntetőjogilag nem felelős, a bűncselekményből származó netaláni kártérítés iránti kötelezettsége miatt civiljogi kereset alá csak a polgári biró előtt fogható, s maga a törvény is helyreállítja a természetes jogkört, midőn 5-ik czikkében azt rendeli, hogy az elhalt vádlott örököseit csak a polgári biró ítélheti kártérítésre. A parte civilét körvonalozott perbeli állása daczára, mégis oly jogokkal is felruházza az olasz törvény, melyek némileg túlmennek a kárigények érvényesítésének keretén. Nevezetesen a parte civile a felügyelő tanácsnak megszüntető végzése ellen felfolyamodhatik (260. ez.), a vádtanácshoz és a semmitőszékhez irott előterjesztést tehet (423., 607. ez.); bármely természetű ügyben, tehát esküdtszéki tárgyalás alkalmával is indítványait az ügyész vádbeszédje előtt adhatja elő. Ezekhez akkor, ha a parte civile egyúttal a magánindítványra jogosult, még az a jog járul, hogy a terheltet járásbirósági vagy correctionalis ügyben közvetlenül tárgyalásra idéztetheti (331., 371. ez.). Ha ez utóbbiról elmarad, a terhelt ellene makacssági ítéletet kérhet (362. 391. ez.). Azonban a most említett mozzanatok sem változtatják meg az intézménynek lényegében magánjogi alapját. Az 1877. évi birodalmi törvényhozást megelőzött német particularis törvények szintén távol állanak a magánvádnak ujabbkori felfogásától. Magánvád alatt részint a magánindítványra jogosultnak indítványát értették, részint a kártérítés czéljából való csatlakozást, az adhaesiót. A főmagánvád többnyire a becsületsértés és a könnyű testi sértés eseteire volt szorítva, csak az 1850-ben kelt hannoveri perrendtartás adott a rendőri kihágásokra nézve általános magánvádjogot a sértett félnek. E törvények éppen nem ismerik a concurráló magánvádat, mint a közvádló tevékenységének ellenőrzőjét és kiegészítőjét. Ezt az álláspontot foglalta el az 1850-iki osztrák törvény is. A magánvádnak csak kivételesen adott helyet, bűntett vagy vétség esetén csak akkor, ha a bűncselekmény magánindítványra üldözendő és az államügyész az üldözést megtagadja. Az indítványi minőségtől csak kihásoknál tekint el, az ügyésznek előleges felhívásától pedig csak sajtó vétségeknél. Az 1853 iki osztrák törvény ismét mellőzte ezeket a rendelkezéseket s feladta a partié civile intézményét; csak indítványi vétségeknél ad jogot az érdekeltnek (Betheiligten), hogy megkínálja az államügyészt a vád átvételével minek magtagadása esetén, önállóan kezdeményezheti az eljárást (37, §.). Vádlói jogokat csak korlátolt mértékben gyakorol, s ezek között a
