Képviselőházi irományok, 1892. XXVII. kötet • 870. sz.

Irományszámok - 1892-870f. A bűnvádi perrendtartásról szóló törvényjavaslat indokolásának kezdete

870 szám. 155 összes ügyészeket. Közöttük és a kormány között épp oly kevéssé létesített kapcsolatot, mint az eddigi szervezet nem. Csak az a sajátszerű rendelkezés említendő' fel, hogy a tisztújítás idején kivül bekövetkezett hivatali üresedéseket ideiglenesen a törvényszék töltötte be. Már csak idegen eredeténél fogva sem gyakorolt befolyást hazai jogfejlődésünkre az 1849. után behozott ideiglenes szervezet, mely a régi eljárás fentartása mellett az államügyészségre bízta a tiszti ügyészi teendőket, valamint az 1853-iki osztrák tőrvény nyel életbelépett közvádlói intézmény sem. Az 1871: XXXIII. t-cz. a kir. ügyészséget már amaz elvek alapján szervezte, melyek a haladottabb törvényhozásokban érvényesültek. E szervezeti alapokon a javaslat mit sem akar változtatni. De ilyesmire szükség sincs, mert a nevezett törvény (17. §.) az ügyészség teendőinek meghatározásánál vádrendszerű, tehát a javaslatéval azonos elvtí eljárást tartott szem előtt és ennek alakulását a gyakorlatban, a mint ezt az általános indokolás kifejti, eddig hathatósan előmozdította. III. A jelen fejezet a szervezeti kérdések mellőzésével, csakis a kir. ügyészség processualis jogait és kötelességeit szabályozza. 1. E tekintetben a törvényhozásnak legelőbb is két főkérdésre nézve keU tisztába jönnie. Az elsőt így lehet kifejezni: Tekintve, hogy anyagi jogunk a közbűatettek rendszerén alapszik és tekintve, hogy ebből kifolyólag szervezeti törvényünk az állami vádhatóság intézményét fogadta el: kizárólag a kir. ügyészségre legyen-e bízva a bíínvád képviselete, minden versenyző tényező kizárásával (vádmonopolium), avagy megengedendő-e, hogy a bíínvád érvényesítésére a közvádlóval együtt vagy nélküle más közegek is befolyjanak (concucráló vádjog) ? A második kérdést következőleg lehet feltenni: A közbfíntettek rendszeréből indulván ki

f tehát elismervén, hogy minden bűncselekmény az állam ellen van irányozva, vagy legalább az állam ellen is irányul s hogy a jogrend helyreállítása és a, sértés megtorlása állami kötelesség: fetéüenül vádolni tartozzék-e a kir. ügyészség, ha a bíín cselekmény gyanúját látja fenforogni (legalitás), &vagy, lemondhat-e a vádemelés jogáról, ha meggyőződése szerint az államérdek az üldözés ellen szól, vagy a pervitel nehézségeiből eredő állami teher aránytalanul nagyobb, mint a megtorlásból várható közhaszon (opportunitas) ? A vádmonopolium kérdését általánosságban a javaslat 2, §-a oldja meg, rendelkezvén, hogy a vád rendszerinti képviselője a kir. ügyész. A javaslat tehát nem fogadja, el a, közvád kizárólagosságát, hanem kivételeknek ad tért s az idézett szakasz második és negyedik bekezdésében utalás is történik a 41. és 42. §-okra, minta melyek e kivételeket: a magánvád eseteit közelebbről meghatározzák. E kérdés megvilágítása a magánvád intézményének kifejtésénél fog legczélszerűbben történni, mert a vádmonopolium hasznainak és ártalmainak mérlegelése a magánvád ellen vagy mellett szolgál érvül. Ellenben a legalitás kérdésének megvitatása itt van helyén, mert ezzel szorosan összefüggnek a javaslatnak 33. és 38. §-ai- És e kérdésnél is a büntető rendszer közjogi természetéből kell kiindulni. Hogy az anyagi jog alkalmazását nem szabad egyéni tekintetektől, vagy a czélszerü'ség alkalmi okaitól függővé tenni, oly elemi igazság, melynek bizonyítása felesleges. A törvény feltétlen végrehajtást követel, rendeleteinek megvalósítása nem függhet senkinek subjectiv véleményétől. Ha a törvényhozó oly szempontok számbavételét óhajtja, melyek nem jogiak, ennek kijelentése, az esetek meghatározásával együtt, a törvénybe tartozik és, nem bízható az állam, vagy egyes államközegek belátására. A jogrendnek legerősebb támasza és a jogegyenlőségnek igazi tartalma éppen az, hogy a bűncselekmények megítélésének szempontja és mértéke mindig és mindenkire nézve változhatatlan. Azért a büntető törvény alkalmazásának egyéni okokból való mellőzhetését kizárja a jogállam eszméje. 20*