Képviselőházi irományok, 1892. XIV. kötet • 482-512. , IX-XV. sz.

Irományszámok - 1892-510. Törvényjavaslat, a közigazgatási biróságokról

510. szám. 305 Ezen képződésben ölelték fel és tárgyalják a kérdést a szakkörök és a szakirodalom. Hazai szakférfiaink közül legtöbben az elvi általánositás mellett foglaltak állást; találkoztak azonban közöttük olyanok is, kik határozottan a taxatio rendszere mellett nyilatkoztak, és még nagyobb számmal olyanok, kik a dologban elvi szempontokat nem keresve, a hatáskör szabályozását a czélszertíség tekintetéből megítélendő alárendelt fontosságú törvényszerkesztési feladatnak igyekeztek feltüntetni. Az 1882. évi magyar jogászgyülés nyilatkozata a kérdés ezen részére nem terjed ki. Véleményem szerint nem szenvedhet kétséget, hogy valamely eset hovatartozása leginkább tiszta és szabatos elvi körülírás alapján határozható meg, s hogy csak ez úton lehetne az egész közjogra és közigazgatási jogra kiterjedő oltalmat biztosítani az egyesek és testületek részére. Tény az is, hogy elvi általánositás mellett a törvényhozás nem jutna azon kényszerhelyzetbe, hogy a bírósági intézmény hatásköri részét a folytonosan fejlődő életviszonyok hullámzásához alakuló közigazgatási törvényeknek és szabályoknak megfelelőleg módosítsa. Ezen tagadhatatlan előnyök daczára, még sem helyezkedhettem az elvi meghatározás álláspontjára az általam benyújtott törvényjavaslat hatásköri részének megállapításánál; mert — eltekintve attól, hogy annak alkalmazása mellett jóformán állandósittatnának a hatásköri összeütközések a bíróságok és a hatóságok között — a mai napig még legalább nem vagyunk oly egységes fogalommeghatározás birtokában, mely biztos határvonalat képezhetne a bíróságok és a hatóságok működési köre között. Nem vonják ezt kétségbe maguk a rendszer legelszántabb védői sem, mennyiben ők, kik oly határozottak a czél kitűzésében, midőn azon kérdésre kerül a sor, hogy miként szóljon hát az a keresve-keresett általános elvi körülírás, rendszerint és egyszerűen az olasz és osztrák törvényekre való utalással szoktak menekülni a felelet terhe alól. Ilyen körülmények között mindenekelőtt azt kell megvizsgálnunk, vájjon csakugyan alkalmasak-e az olasz és osztrák törvényekben foglalt intézkedések arra, hogy a közigazgatási bírósági hatáskör szabályozásánál zsinórmértékül használtassanak? Általánosan ismert dolog, hogy az olasz és osztrák törvényeknek a hatáskör megállapítására vonatkozó rendelkezései lényegileg azon tételben folynak össze, hogy a közigazgatási bírósági oltalom igénybevételének akkor van helye, ha valaki magát jogai gyakorlásában közigazgatási intézkedés vagy határozat által fenyegetettnek vagy megsértettnek véli. Az a kérdés tehát: vájjon ezen, vagy egy lényegében éhez hasonló formula bir-e a helyes fogalommeghatározás kellékeivel? Alkalmas-e arra, hogy könnyen felismerhető mesgyéül szolgálhasson a közigazgatási és a bírósági hatóságok működési köre között, és egyaránt elégséges garantiát foglol-e magában az egyesek és testületek jogainak védelmére, és az állami közérdek követelményeinek biztosítására ? Részemről mindezen kérdésekre csak tagadólag válaszolhatok, mert olyan rendelkezés, melynek értelmében — más támpontok kizárásával — egyedül az érdekelt fél és az eljáró bíróság összetalálkozó meggyőződésére, hogy ne mondjam tetszésére, egy szóval a véletlenre lenne hagyva valamely Ügy vagy eset hovatartozásának eldöntése, sem eléggé világosnak, sem elég határozottnak nem tekinthető, s épen ezért nem is alkalmas arra, hogy a bírósági és közigazgatási ügyek és esetek különválasztásánál irányadó mértékül alkalmaztathassák. Hogy ily helyzetben az állami közérdek, különösen pedig a közigazgatás gyorsasága és hatálya a legnagyobb mérvű koczkáztatásnak tétetnék ki, azt úgy hiszem, felesleges bővebben bizonyítanom. Különösen hangsúlyoznom kell azonban, hogy a megoldásnak jelzett módja aligha előnyösnek bizonyulna az egyesek és testületek jogaira nézve is, mert az a bíróságot az esetek egy nagy körében (a törvény által épen nem, vagy hiányosan szabályozott ügyekben előforduló vitás kérdések) discretionalis hatalommal ruházná fel. Hogy ezen ellenvetések mennyire jogosultak, annak legvilágosabb bizonyítékát képezik KÉPVH. IROMÁNY. 1892—97. XIV. KÖTET. 39