Képviselőházi irományok, 1892. XI. kötet • 386-426. sz.

Irományszámok - 1892-398. Törvényjavaslat, a vallás szabad gyakorlatáról

64 398. szám. Meggyőződésem szerint ennélfogva az állam és egyház közötti viszonyok szabályozása körül hazánkban okvetlenül a történeti jogfejlődés alapjain kell megmaradnunk. Törvénykönyvünk számos intézkedése, különösen ujabb kori, s jelesül 1848-diki törvényeink igazolják, hogy az állam a vallásfelekezeteken kivül, s azok felett áll ugyan, de igenis törődik azok ügyeivel szabályozza külső vonatkozásaikat, kiegyenlíti azon összeütközéseket, melyek a különböző vallásfelekezetek érintkezési pontjain természetszerűleg előállanak. Önként következik, hogy e mellett az állam az összes vallásfelekezetekkel szemben legfőbb felügyeleti és ellenőrzési jogot gyakorol, részint az által, hogy például a katholikus egyházzal szemben egyes törvényes intézkedések mellett folytonos és hosszú jogszokáson alapuló terjedelmes és kiváló felügyeleti jog fejlett ki, részint az által, hogy például az 1791. évi törvényekben Ő Felsége legfőbb felügyeleti joga határozottan és kifejezetten fentartatott; részint végre az által, hogy az állani egyes keresztény vallásfelekezeteket csak akkor vett be, midőn már a gyakorlat utján meggyőződött arról, hogy azok hitelvei, vallási tanai, egyházi intézményei stb. az állam érdekeivel ellentétben nem állanak. Ezeken a történeti alapokon maradva, kell ezúttal egy nagy lépéssel tovább haladnunk. Az 1875-iki bizottság javaslatának indokolásában ide vonatkozólag a következőket adja elő: . . . »hazánkban már jelenleg több százezerre megy azok létszáma, kik magukat keresztyénekül vallják, de a bevett vallásfelekezetek egyikéhez sem akarnak tartozni s kik ennélfogva vallási, különösen egyházi életükben vagy törvényeinken kivül, s ezek által meg nem engedett állapotban vannak, vagy lelkiismeretükön elkövetett erőszakkal kénytelenek oly hitfelekezetekhez tartozni, melyhez őket hitök, s vallási meggyőződésök nem csatolja. Igaz, e tekintetben az élet annyira túlszárnyalta törvényeinket, hogy ma már, ha valaki törvényeink ellenére a keresztjén vallást elhagyja, vagy be nem vett hitfelekezetekhez csatlakozik, a polgári hatóságok nem kényszeritik a visszatérésre, s legfőbb azon méltánylalanságot követik el rajta, hogy továbbra is kötelezik az elhagyott egyház költségeihez járulni. Igaz, hogy ha nem is törvényesen, de tettleg körülbelül életbe lépett hazánkban legalább az egyéni teljes vallásszabadság, a mennyiben a polg.iri hatóságok senkit sem háborgatnak vallásáért, bármit higyjen is. De másfelől a mellett, hogy a polgárok tettleg igy gyakorolt hitbeli szabadsága is jogilag nem biztosított, s inkább csak a hatóságok változható tetszésétől függ; a dolgok ezen állapota a törvények szükséges tekintélyének, az állami közrendnek és a közerkölcsiségnek érdekéből is káros.« Ezekhez, a magam részérő], csak annyit fűzök hozzá, hogy a bizottsági javaslat beterjesztése, vagyis 18 év óta a leirt viszonyok csak annyiban változtak, a mennyiben az e téren fenforgó visszásságok még inkább kiélesedtek. Valóban legfőbb ideje, hogy ezen állapotok tőrvény utján mielőbb szabályoztassanak. Ez a czélja a jelen törvényjavaslatnak, mely ennélfogva nemcsak nagy horderejű elvi jelentőséggel, bír, hanem a tényleges gyakorlati szükségnek is megfelelni iparkodik, s az eddigi vallásügyi törvényeinkben érezhető hézagot van hivatva kitölteni. Eddigi törvényeink ugyanis a törvényesen bevett vallásfelekezeteket minden közvetítés nélkül, mintegy szembe állítják a törvényesen be nem vett hitet vallókkal. Amazok számos és nagy jelentőségű nyilvános joggal biró testületeket képeznek, mig az utóbbiak részére egyénileg sincs törvényesen biztosítva vallásuk szabad gyakorlatának joga. Annak lehetősége pedig, hogy testületi összeköttetésbe léphessenek, teljesen ki van