Képviselőházi irományok, 1892. X. kötet • 349-285. sz.
Irományszámok - 1892-370. Törvényjavaslat, az állami anyakönyvekről
370. szám. 307 tétekből szüksége van az államnak arra, hogy a nép minden személyi alapviszonyairól mindenkor a tényleges helyzetnek megfelelő pontos ismeretekkel birjon. Hogy mindennek daczára az anyakönyveket nálunk mindezideig nem az állam vezette, annak magyarázata a történelmi fejlődésben van. A magyar állam, mint minden más állam, készen találta a keresztény vallásfelekezetek anyakönyveit. Az egyházi.anyakönyvek vezetése azon korban vette kezdetét, midőn a katholikus egyház kebelében a szakadás beállott. Eredeti czéljuk ezen anyakönyveknek az volt, hogy a vallásfelekezethez tartozást bizonyítsák. A mint azonban a fejlődés során a személyi állapot nyilvántartásának nagy fontossága s annak közvetlen állami érdeke mind világosabbá lett, a magyar állam is. — mint egy-két kivétellel minden európai állam, — az egyházi anyakönyveket az állami feladatok szempontjából szabályozás alá vette. Hazánkban 1769-től kezdve napjainkig számos királyi resolutio, helytartótanácsi és ministeri rendelet, legfőképen pedig az 1827. évi XXIII. t.-cz. foglalkozik az anyakönyvek rendezésével. Továbbá a törvények egész sora tartalmaz a felekezeti anyakönyvek vezetésére vonatkozó egyes rendszabályokat. Ilyenek gyanánt felsorolom: az 1868 : XL. t.-cz. 43., az 1868: XLIV. t.-cz. 14., az 1876: XVII. t.-cz. 8., az 1877: XX. t.-cz. 230., az 1878 : V. t.-cz. 391—400., az 1879 : XL. t-cz. C0., az 1882 : XXXIII. t.-cz. 11., az 1885 : XXIV. t.-cz. 47. szakaszát. Az izraelita vallásfelekezet anyakönyveit pedig, minthogy ez a felekezet a követelményeknek megfelelő anyakönyvekkel nem birt, a kormány rendeleti utón szabályozta. E tényekből látszik, hogy eddigi jogfejlődésünk szerint is az állam a vallásfelekezetek anyakönyveire lényeges befolyást gyakorolt, azok vezetésére szabályokat állapított meg, és hogy a magyar jogi felfogás az anyakönyvi ügy szabályozását állami feladatnak tekintette. A mit jelenleg a kormáay nevében javaslatba hozok, nemcsak hogy nincs ellentétben az eddig uralkodó jogi felfogással, hanem annak természetes következménye; csak egy ujabb, egyúttal végső lépés ez az anyakönyvek saecularisatiója iránt már nálunk is régóta folyamatban levő, a kulturállamok legnagyobb részében már hosszú ideje, Francziaországban egy teljes százada, meg is oldott fejlődési processus befejezésére. Az állam-szervezet kiegészítésének kell tekinteni azt, midőn az állam arról gondoskodik, hogy saját feladatát saját közegei által végeztesse, és szakit a középkor azon gyakorlatával, mely a felekezetekre bizta egyes állami teendők végzését. Ezen indokok, mellett a gyakorlati élet, a mindennapi tapasztalás tanúságot szolgáltat arra, hogy a felekezeti anyakönyvek rendszerét megszüntetni, helyes és szükséges reform. A felekezeti anyakönyvek ugyanis azoknak a czéloknak, melyeknek szempontjából a személyi állapot nyilvántartására az államnak, és az érdekelt egyeseknek szükségük van, még azon correctivumokkal sem felelnek meg, melyeket az állami befolyás az eddigi jogfejlődés során létesített; és e hiányok egy része oly szerves összeköttetésben van a jelenlegi rendszerrel magával, hogy azok csak ez utóbbival szüntethetők meg; másrészt pedig, orvoslásuk oly messzemenő beavatkozást igényelne az állam részéről, tőle idegen szervezetek belügyeibe, mely káros súrlódásokat okozna az állam s az anyakönyveiket védő felekezetek között. A felekezeti anyakönyvek rendszerével szerves összeköttetésben van az anyakönyvi kerületek területi beosztásának czélszerűtlen volta. Az egyházi territoriális szervezetek ugyanis a hivők számának követelményeihez képest alakultak meg. A mely vidéken az illető vallásfelekezet a lakosság sorában nagyszámú hivőkkel bir, ott a dolog természeténél fogva több a lelkész, mint más vidékeken, hol kevesebb a hivő. Előáll ebből az a káros helyzet, hogy oly 39*
