Képviselőházi irományok, 1892. VII. kötet • 226-287. sz.
Irományszámok - 1892-238. Törvényjavaslat a ragadós tüdőlob irtásáról
26 238. szám. Addig, míg ez a föltevés — t. i. törvényeinknek a német birodalmi törvényekkel ily irányban való összhangzásba hozása — ténynyé nem válik és mig állatállományunkban a ragadós tüdőlob uralkodik: a Németbirodalom kormányának jogában áll a tüdőlob által fertőzött vármegyékre nézve teljes beviteli tilalmat érvényesiteni; a többi nem fertőzött vármegyék területéről származó állatok bevitelét pedig akként korlátozni: hogy az állatokat a származás helyéhez legközelebb eső vasúti állomásról hivatalosan lezárt kocsikban, mindennemű átrakás vagy más marha hozzárakása, és a szállitás halasztása nélkül a határig, s innen mielőbb levágásra állategészségrendőri felügyelet alatt álló vágóhidakra kell száUitani. Az egyezmény ezen kikötéséhez képest oly czélból, hogy az egyezmény alapján állatkivitelünk javára biztositott kedvezményt egész terjedelmében igénybe vehessük, — okvetetlenül szükséges állategészségügyi törvényünk 82. §-ának ide vonatkozó rendelkezését akként módosítani, hogy a ragadós tüdőlob vagy fertőzésének gyanújában álló szarvasmarha a törvényben eddig megállapított 3 hónapi idő helyett 6 hónapon keresztül legyen hatósági felügyelet alatt elkülönitve, azaz zár alatt tartandó. Miután pedig a törvény ilyen értelmű módosítása az emiitett veszélyes állati betegség tovaterjedésének meggátolását czélzó biztosítékokat is fokozza, és igy az ország saját állategészségügyi viszonyainak szempontjából is kívánatos rendelkezést képez: nem haboztam az erre vonatkozó intézkedést a most előterjesztett törvényjavaslat 2. §-ába fölvenni, és kérem a törvényhozást, hogy azt változtatás nélkül elfogadni méltóztassék, A szabad nemzetközi állatforgalom biztosítása mellett azonban nem kevésbbé fontos czél az, hogy a ragadós tüdőlob-betegségtől, mely ujabban, sajnos, mind nagyobb mértékben fenyegeti állattenyésztésünket, — az országot lehető mielébb megszabadítva lássuk; a mely czélt csak ugy lesz lehetséges elérnünk, ha egyrészt a törvény nemcsak a beteg, hanem a betegségről gyanús állatok kötelező levágatását is előírja, és ezen kivül felhatalmazza a földmivelésügyi mini stert arra, hogy a fertőzés gyanújában levő szarvasmarha levágatását is elrendelhesse; másrészt pedig és különösen az által: ha a ragadós tüdőlob-betegségben szenvedő, és ennek folytán — a törvény 81. §-ának rendelkezéséhez képest — föltétlenül levágandó állatokért a birtokos részére kártalanítást állapítván meg, a törvényben előirt kötelezettségen felül, további ösztönzést adunk a beteg állat birtokosának arra, hogy az állatán észlelt betegségi tüneteket mindenesetre, és annyival inkább bejelentse, miután a törvény érteimében megállapítandó kártalanításra csakis az esetben leend igénye, ha a bejelentés idejekorán való megtételét el nem mulasztotta. A kitűzött czél elérhetéséhez igényelt ezen kettős föltétel biztosítása végett szükséges egyrészt kimondani a törvényben azt, hogy mihelyt valamely szarvasmarbán a ragadós tüdőlob gyanúja megállapittatott, annak levágatását a hatóság elrendelni legyen köteles; másrészt felhatalmazást kell adni a kormánynak, illetőleg az állategészségügy gondozásával megbízott földmivelésügyi ministernek arra, hogy a fertőzés gyanújában levő szarvasmarhát bárhol levágathassa. Mindezek mellett azonban nem kevésbbé szükséges a törvénynek a kártalanításokra vonatkozó 105. és 106. g-ait is akképen módosítani, hogy a ragadós tüdőlob miatt kiirtott állatokért — tekintet nélkül arra, hogy az állat levágatása után betegnek vagy egészségesnek bizonyul-e — méltányos összegű kártalanítás megállapítása mondassék ki. Ezen kérdés további megvilágítása czéljából van szerencsém e helyt még a következőket előadni : Németországban a ragadós tüdőlobban beteg, sőt ezen betegség gyanújában levő állatok leöletése kötelező; a beteg állatokért a becsérték 4 / 5 részét, az egészségeseknek talált állatokért a teljes becsértéket kapja a tulajdonos kártalanítás gyanánt.
