Képviselőházi irományok, 1887. XXIII. kötet • 869-899. sz.

Irományszámok - 1887-882. Törvényjavaslat, az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetében való segélyezéséről

882. szám. 171 Készemről a törvényjavaslatban e tekintetben a lehető legméltányosabb határig mentem el, midőn a táppénz időtartamának minimumául keresetképtelenség esetében a betegsegélyezési osztrák törvény ide vágó határozni anyaival megegyezőleg 20 hetet vettem alapul, holott a német birodalmi törvény csak 13 hetet állapit meg. A gyermekágy-segélyt 4 heti táppénzben javaslom megállapítani főleg azon okból, hogy a szülő munkásnő ne kényszeríttessék azonnal ismét munkába állani s hogy gyermekének legelső ápolásával foglalkozhassak, mi a gyermekhalandósági kedvezőtlen arányok némi megjavítására vezethet. Önként értetik, hogy ha a gyermekágy után netalán betegség vagy keresetképtelenség következnék, az illető nőtag a táppénzre ép ugy igénynyel bir, mint a pénztárnak más rendes tagja. Halálozás esetében a beteg-segélypénztár elhalt tagjának temetési költségeit bizonyos, az alapszabályokban meghatározott mérvben viseli (7. §.). A fentebb körvonalozott segélynél kevesebbet nyújtó pénztár a törvény czélaatának alig felelne meg s épen azért az ily pénztárra a jelen törvényjavaslatban foglalt jogosítványok nem terjesztetnének ki. Másfelől azonban azt hiszem, hogy a pénztár részéről nyújtandó maximalis szolgáltatások is megállapitandók a törvényben, raert a mennyire indokolt, hogy a munkaadók és a munkások törvény által is szoríttassanak arra, a mi köztekinteteknél fogva okvetlenül szükséges, ugy másrészről nem lenne indokolt, hogy a törvényes kényszer oly czéloknak és törekvéseknek is rendelkezésre bocsáttassék, melyek lehetnek helyesek, sőt kívánatosak is, de nem okvetlenül szükségesek. Fölvettem továbbá a törvényjavaslatba azon intézkedést is, hogy a rokkant-, özvegyi és árva-ellátást a jelen törvény alapján alakuló betegsegélyző pénztárak nem vonhatják működési körükbe, mert az ily nyugdíjazási pénztáraknál a befizetések a betegsegélyezési járulékoktól egészen eltérő valószínűségi számitások alapján az egészségi állapot megvizsgálása és az életkornak tekintetbevételével állapitandók meg. Az ily pénztáraknál továbbá díjtartalék gyűjtendő, mely elkülönítve kezelendő, minthogy különben a nyugdíjigények beálltával a gyűjtött tőkék elégtelenek lehetnének ugy a betegsegélyezésre, mint a nyugdíjak fizetésére. Épen azért, mert a betegsegélyezés és a rokkant-, illetve özvegyi és árva-ellátás két különálló feladat, melyek ugyanazon eszközökkel nem oldhatók meg, a törvényjavaslatban egyúttal az is megállapittatnék, hogy a jelen törvény alapján működő betegsegélyezési pénztár működési körébe nem vonhatja a rokkant-, illetve özvegyi és árva-ellátást (8. §.). A táppénz elvonható, ha a betegség a tagnak önkéntes, szándékos cselekményeiből, vagy önhibájából előidézett verekedésből, vagy kicsapongó életmódból származik. E tekintetben megjegyzem, hogy nehezen volna indokolható, miszerint a józan életű és takarékoskodó munkások arra kényszeríttessenek, hogy az ő hozzájárulásaikkal talán verekedő és kicsapongó társaik szándékos hibáinak adózzanak (9. §.). Addig, mig a balesetek elleni biztosítás ügye szintén törvény utján rendeztetni fog, mely irányban, remélem, nemsokára szerencsém lesz szintén előterjesztést tehetni — a balesetek által előidézett betegségi, illetve haláleseteket is szükségképen a betegsegélyző pénztárak keretébe kellett bevonni (10. §.). A baleset okozójának a büntető-törvények szerinti felelőssége, úgyszintén magánjogi, kártérítési kötelezettsége ez által nem érintetik. Minthogy a táppénz nem tekinthető szerződésileg biztositott jövedéknek, hanem humanisticus alapból folyó segély természetével bir, önként következik, hogy ezen táppénz anynyiban csökkenthető, a mennyiben az illető másnemű biztositás utján keresetét netalán felülmúló javadalmazásban részesülne, minthogy a jelen törvénynek, a mint már bátor voltam jelezni, 22*