Képviselőházi irományok, 1887. XI. kötet • 357. sz
Irományszámok - 1887-357. Törvényjavaslat a magyar bűnvádi eljárásról, és indoklásának kezdete
357. szám. 115 vesztésre (1836: 17. t.-cz.), továbbá váltóhamisítás vagy hamis bukás miatt ítéltettek el (1844: 6., 7. t.-cz.), úgyszintén] ha bűntársuk nemes ember volt és ez felebbezett (1836: 17. t.-cz.). Az első három esetben a kir. tábla ítélete ellen csak akkor lehetett felébbezni, ha azzal halálbüntetés mondatott ki. A kivételes eljárási nemek közül a felségsértés esetében alkalmazandó (1715: 7. t.-cz.) és a rögtönbirósági eljárás emelendők ki. Az előbbi teljesen életbe nem lépett, mert a király a felségsértési ügyekben személyesen nem bíráskodott, és sem a pernek Magyarországon kívüli elintézése, sem kivételes bíróságnak felállítása elő nem fordult. Az idézett törvény többi rendelkezései, hogy a terhelt idézés és elitélés nélkül is befogható, hogy vagyona zár alá vétetik, hogy a feljelentő tanúnak elfogadható, s hogy a feladó bü'nmentességet nyer, nem alkotnak annyira külön eljárási nemet, mint általános eljárási elvek és garantiák részbeli megszorítását. Jelenleg érvényben levő 1868. évi rögtönitélő bírósági szabályaink lényegükben az 1813. évi január 29-én kelt királyi leirattal megállapított és több helytartótanácsi intézménynyel, legutóbb 1846. évben kiegészített szabályokkal megegyeznek. Azoknak részletes ismertetése tehát nem lesz szükséges. Áttérünk a harmadik korszakra. A megelőző korszaknak jogszabályai 1849. után még mintegy 4 évig maradtak hatályban, mert az 1849. évi deczember 28-án és 1850. évi július 24-én kelt szabályrendeletek az elsőfokú bíróságoknál fentartották az >irásbeli vádpert« és csak a közvád képviselete tekintetében tettek változást, a mennyiben ezt az államügyészségre bízták; A Királyhágón túl 1850. évben az 1803. évi osztrák büntető perrendtartás lépett életbe, 1854. év folyamán pedig egész Magyarország területén az 1853. évi július 29-én kelt büntető perrendtartás nyert hatályt. Ezen perrendtartás a kor elméleti vívmányaival tudatos ellentétbe helyezkedett. Az állam büntető hatóságával és kötelmével csak a nyomozó eljárást találta összeférőnek, mire az államérdek és a hatósági tekintély túlbecsülése is befolyással lehetett. Az elsőfokú törvényszékek előtti eljárásnak ugyan yádrendszeri alakot adott, de ez csak alak volt és nem lényeg. A vizsgálat befejezése után tartott végtárgyalás a vádat képviselő államügyészség közreműködése, ugy a vád- és védbeszédek váltása daczára a vádrendszert meg nem valósította. Az eljárás nem függött vádinditványtól, ellenkezőleg a bíróság köteles volt a vizsgálatot tudomására jutott bűncselekmények tárgyában az államügyész indítványának bevárása nélkül is megindítani (61. §.). Az államügyészség pedig nem volt a vádnak ura, mert elállása, ugy, mint minden más indítványa a bíróságot elhatározásában nem korlátozta. Szóbeli csak az alsófokú bíróságok végtárgyalási eljárása volt, mig a felső törvényszékek egyedül az iratok alapján ítéltek és ennek következtében a szóbeli végtárgyalás értéke az írásbeli vizsgálattal szemben nagyon alább szállt. A nyilvánosságnak is igen kevés tért engedett ezen perrendtartás. A vizsgálat egészen titkos volt, a főtárgyaláson jelenléteire csak bizonyos személyek bírtak feltétlen joggal, a közönség bebocsátása vagy kizárása pedig egészen az elnök belátásától függött (223. §.). Ellentétben a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvével, mely mellett már akkor is a szakkörök communis opiniója harczolt, bizonyítási rendszert állított fel. Igaz, hogy e rendszer csak a negatív elmélethez csatlakozott, mely a bírót a felmentésben nem korlátozza és csak az elitéléshez kivan meghatározott súlyú bizonyítékot, igaz továbbá, hogy vonatkozó szabályai logikai élt és körütekintést árulnak el, de azért a rendszer hátrányait nem volt képes elkerülni. A negatív bizonyítási szabályok a gyakorlatban tevőlegesen érteimeztettek, a bíróság működését bénították és a bizonyítékoknak chablonszerű összeszámítására vezettek. 15*
