Képviselőházi irományok, 1887. XI. kötet • 357. sz

Irományszámok - 1887-357. Törvényjavaslat a magyar bűnvádi eljárásról, és indoklásának kezdete

357. szám. 107 a nagy királynak és utódának, II. Ulászlónak uralkodása alatt a büntető eljárás a nyilvánosság, népszerűség és a vádrendszer jellegéből némileg kivetkőzni kezdett. Oly korszakban, melyben az irás és olvasás a ritka ügyességek közé tartozott, a büntető eljárás írásbeli nem lehetett. Törvénytárunknak III. Béla királyra vonatkozó történelmi jegyzetei közt ugyan olvassuk, hogy ezen király az Írásbeli eljárást meghonosította volna, de 1181. évi oklevele szerint (Arpádkori új okmánytár VI.) az írásbeli eljárás a panasznak Írásban benyújtásából és a tárgyalásnak jegyzőkönyvbe vételéből állott. Hogy azonban az eljárás III. Béla után is szóbeli maradt, annak bizonyságát törvényeink több rendelkezése képezi, melyek a bíróság előtt személyesen megjelent ügyfelek rakonczátlankodásának megszüntetése végett hozattak (I. Mátyás VI. 54. ez., 68. ez. 8. §.; II. Ulászló I. 42. ez.). Az eljárás alakiságai az első századokban lehető egyszerűek voltak és a polgári perbeliektől el nem tértek. Ha a felek a biró előtt megjelentek, az őket kihallgatta, bizonyítást rendelt vagy nyomban Ítéletet hozott. Legtöbb formaságot alkalmaztak még az idézéseknél (evocationes), melyek eleinte az illető biró pecsétjének megküldésével történtek és a pristaldusok és hírnökök (praecones) által eszközöltettek (Szt.-László II. 42, III. 25. fej.; Kálmán I. 5, 6,14. fej.). Később idézőleveleket használtak, melyeknek azonban bírói pecséttel el kellett látva lenni, s melyeket királyi vagy nádori megbizottak (homines regii vei palatinales), illetve káptalanbeliek kézbesítettek (I. Lajos 22; Zsigmond VI. 8; I. Mátyás I. 1. ez. 9. §., VI. 8. ez.). Bizonyítási eszközökül e korszakban az istenitélet, a közhír, az eskü, a bírói szemle és a tanúkihallgatás szolgáltak. Az istenitéletek közül gyakorlatban voltak a tüzes vas és forró viz próbája (Szt.-László I. 28. fej.; Kálmán I. 22. fej.) s a bajvívás. Az előbbiek a XIV. század folyamán, valószínűleg a canoni jog tilalma következtében, a gyakorlatból kimentek. A párbajt a panászló és a terhelt vívták, de néha maguk helyett bajvívókat állítottak (I. Mátyás VI. 18.). E nemét az istenitéleteknek I. Mátyás azon esetekre szorította meg, melyekben minden egyéb bizonyíték hiányzik (VI. 18. ez.) és ekkor is nem a rendes, hanem csak a hadibiróság által elrendelhetőnek nyilvánította. Ezt a II. Ulászló alatt hozott I. 37. t.-cz. is megerősítette, minek következtében az istenítéletek ezen nemének alkalmazása is nem sokára megszűnt. Közhír alapján, vagyis ha valakit az egész község bűnösnek tartott, az illető még nem volt elitélhető, hanem csak ártatlanságának bizonyítására köteleztetett (Szt.-László II. 4. fej.), mit azonban már az 1222. évi VI. t.-cz. megszüntetett. Mindannyi bizonyító eszköz közül leggyakrabban használtatott az eskü, és pedig nagyobbára, mint tisztító eskü. Az esküvő kényszerhelyzete szükségkép sok hamis esküre adott okot, melyeket I. Mátyás részint a tanukkal és párbajjal bizonyítás (III. 28. ez. 5. §.) kiterjesztése, részint a panászló esküjének megengedése által (VI. 14. ez. 9. §.) kivánt kiküszöbölni. Az esküt az illető fél egyedül vagy eskütársak (conjuratores) közreműködésével tette és ezek még a korszak végéig alkalmaztattak (I. Mátyás VI. 14. ez.; II. Ulászló VII. 42, 51, 52. ez.; Hk. II. 32. ez.). Tanuk kihallgatása már a legrégibb idők óta volt gyakorlatban. Szt.-István (II. 3. fej.) rendeli, hogy a tanú keresztény, becsületes, házas, családos legyen, hogy a szolga ura ellen, a világi állású pap ellen nem tanuskodhatik (II. 19. II. 3. fej.). Kálmán pedig azt határozta, hogy a tanút kihallgatása előtt meg kell gyóntatni és hogy az, ki valótlanul vallott, tanúságtételre többé ne bocsáttassék (I. 27. fej.). Részletesebb rendelkezések a tanuk kihallgatásáról törvényeinkben csak a communis inquisitío behozatala, vagyis a XIV. század közepe óta találhatók. Ezen inquisitío inkább a polgári peres eljárás intézménye volt és azt a panászló fél kérelmére a király, a nádor vagy az országbíró rendelte el (I. Lajos 23. ez.; I. Mátyás VI. 14., Hk. II. 28., 32. ez. 2., 3. §§.). Minthogy azonban akkor még számos büntetendő cselekmény, mint a hűtlenség, a hatalmaskodás, továbbá az erőszakos kártétel és foglalás polgári utón toroltatott meg, 14*