Képviselőházi irományok, 1887. IX. kötet • 293-319. sz.

Irományszámok - 1887-295. Törvényjavaslat, az állami italmérési jövedékről

30 295. szám. mikor az üzletet közvetlen gyakorlónak minden eszközt fel kell használni, hogy gyorsan a lehető legnagyobb hasznot húzza, mikor ez az üzletember — a mint ez másként alig is képzelhető — rendesen szegény ember, a ki a szükséges tőkével nem rendelkezik, jó vendéglők és szállodákról de még megfelelő áron jó szeszes italokról sem lehet szó. S annak, hogy a kimért ital rósz és aránytalanul drága, természetesen nemcsak a fogyasztó, de a termelő is kárát vallja. Köztudomású dolog, hogy kitűnő bort bőven termő vidéken potom áron sem lehet a jó bort eladni s a korcsmákban mégis drága pénzen mérnek élvezhetetlen italokat. De a kiméréstől eltekintve, az italmérési jog érdekében meg van nehezítve a szeszes italoknak kis mértékben való eladása is. Kereskedők, szatócsok, czukrászok, kávésok, szesz-, sör- és bortermelők üzletük gyakorlatában az italmérésre jogosultak és bérlőik részéről, kik ily módon — bár a nélkül, hogy czéljukat teljesen elérhetnék — a károsodástól igyekeznek menekülni, folytonos zaklatásoknak vannak kitéve, a hatóságoknak pedig, melyek a két ellentétes érdekű üzletkörök közt felmerülő vitás kérdések elintézésére vannak hivatva, ez az elintézés képezi egyik legnehezebb feladatát. Nehéz a feladat különösen azért, mert a kizárólagos italmérési jogosultság azon az alapon, a melyen és a formák, a melyek között a jogosultság gyakoroltatik, nem illenek ma érvényben lévő jogrendszerünkbe, s a törvények, a melyeken alapulnak, sok esetben ellentétben vannak az államélet fejlődése folytán létrejött más, újabb törvényes intézkedésekkel. Ez az oka annak is, hogy e jog gyakorlata az életben mindig több és nagyobb nehézségekbe ütközik. Mindez ok arra, hogy éppen most azon alkalomból, hogy a jogosítottak az italmérési jog gyakorlatát és jövedelmezőségét az új szeszadó-törvény által sértve látják, a kormány a jog rendezése iránt a törvényhozás elé javaslatot terjeszszen. Elvontan, elméletileg lehet különböző módot gondolni, melyen a felsorolt bajok orvosolhatók, az italmérés gyakorlata rendezhető volna. De ezen módok bármelyikének feltétele az, h°gy e jog gyakorlata az egyes különböző s a különbözőképen gyakorló jogosulttól elvonassék s e viszonyokat egyenlő szabályok rendezzék. Ámde az italmérési jog gyakorlata a jogosultaknak törvényeinken alapuló anyagi előnyt biztosit, s igy ezektől az csak megfelelő kártalanítás mellett vonható meg. Az az anyagi előny, a melyet a jogosítottak az italmérési jog gyakorlatából vontak, olyan fogyasztást és olyan ipart terhel, mely a megterheltetést nemcsak megbírja, de melyet ettől felmenteni egyáltalán nem is volna indokolt. Ezekből folyólag a rendezés bármely módja választatnék is, az csak úgy lenne keresztülvihető, hogy a jogosultak kártalanításban részesüljenek s hogy e kártalanításra szükséges összegek az italmérés jövőben leendő gyakorlatának jövedelméből kerüljenek ki. A mi viszonyaink között ezek után kérdés csak az lehet, hogy az italmérésnek a jövőben leendő hasznosítása s ebből folyólag a kötelezettség a jogosítottak kártalanítására az államra vagy a községekre ruháztassék-e át? A javaslat az első álláspontot fogadta el s az említett jogot és kötelezettséget az államra kívánja ruházni. Tette ezt első sorban azon indokból, hogy számos község van az országban, melynek háztartásához viszonyítva az az összeg, melyet a területén gyakorolt italmérés jövedelme képvisel, ulságosan nagy s a melynek kezelésével, de még inkább a vele járó terhek viselése s törlesztésével járó müveletek túlmennek azon, a mire azok a közegek, kik egy ilyen község vagyonának kezelésével ma meg vannak bizva, kik egyátalán e czélra rendelkezésre állnak, képesitvék. így attól kellene tartani, hogy igen sok esetben ez intézkedés a községekre nemcsak előny-