Képviselőházi irományok, 1887. II. kötet • 41-76. sz.

Irományszámok - 1887-41. Törvényjavaslat az öröklési jogról

41. szám. 97 14. §. Ezen szakasznak azon rendelkezése, mely szerint a nemi különbség a törvényes örökösödésre befolyással nem bir, jelenben érvényben levő jogunknak megfelel, s a jogegyenlőség követelménye által eléggé indokoltatik. Régi jogunknak az adományrendszerrel kapcsolatos azon rendelkezése, mely szerint az adománylevél záradéka által csupán a fiutódokra szabályozott adományi javakban a leányág kizárásával a fiág örökösödött, az ősiségi nyilt parancs által hatályon kivül helyeztetvén, az id. t. szabályok I. r. 3. §-ában is kimondatott, hogy a fi- és leányági javak közötti különbség az 1848: XV. t.-cz. szellemében megszűntnek tekintendő. Ezen szakasz továbbá azon nagyfontosságú rendelkezést állapítja meg, hogy a vagyonok eredete és minősége a törvényes örökösödésre befolyással nem bir. Azon törvényhozási kérdés, ha vájjon a törvényes örökösödés szabályozásánál az öröklött és szerzett javak közötti különbség fentartandó-e vagy nem, az országbírói értekezlet óta, melynek I. rész 10—12. §-aiban a most érvényben levő ági Örökösödési rend megállapittatott, jogi szakközönségünket élénken foglalkoztatta. Tárgyaltatott e kérdés a II. magyar jogászgyülésen, melynek nagy többsége a vagyonok eredetére vonatkozó különbség fentartása ellen nyilatkozott. A magyar tudományos akadémia a kérdést pályakérdésül tűzte ki s ennek folytán jogi irodalmunk e kérdéssel behatóan foglalkozott; a vagyonok eredetére vonatkozó megkülönböztetés fentartására vagy elejtésére vonatkozó érveket és ellenérveket tüzetesen kifejtette. A törvényjavaslat a vagyonok eredetére és minőségére vonatkozó megkülönböztetést, az úgynevezett ági örökösödést teljesen mellőzve, a törvényes örökösödést az öröklött és szerzett javakra való tekintet nélkül szabályozza. A kérdésnek jogirodalmi fejtegetése kellően megvilágította, hogy a >pateraa paternis, materna maternis« elven alapuló ági örökösödési rend nem magyar intézmény, hanem a középkori hűbéri intézményekhez idomított germán jog körében fejlődött, s e forrásokból lőn hazai törvényhozásunkba átültetve. Az ezen elven alapuló örökösödési rend Európaszeríe igen nagy kiterjedésben emelkedett érvényre; az újabb codificatio azonban rendszerint ott is, hol előbb az örökösödési jog ezen alapon nyugodott, annak mellőzését tünteti elő. A törvényjavaslat, midőn azon álláspontot foglalja el, hogy a törvényes örökösödést általában az öröklött és szerzett vagyonokra való tekintet nélkül szabályozza: irányadóul vette a következőket: A visszaháramlás elvére (paterna paternis, materna maternis) fektetett ági örökösödési rend a középkori hűbérszerű jogfogalmaknak általában s az ezekkel kétségtelenül rokon természetű hazai Ősiségi jogviszonyainknak megfelelt. E jogfogalmak szerint a tulajdon jóformán családi jellegű volt; a mindenkori tulajdonosnak a család érdekében korlátolt joga jóformán a haszonélvezetre szoríttatott. A családtag absorbeálta az egyént; az egyén jogosultsága, rendelkezési joga a család érdekében lehető szűk korlátok közé volt szorítva. E jogrendszerben, mely a családi vagyonra nézve nemcsak a halálesetre vonatkozó rendelkezési jogot zárta ki egészen, de sőt az élők közötti rendelkezési jogosultságot is a legszűkebb korlátok közé szorította, — az ági örökösödés a rendszernek helyes betetőzését képezte. A családtag kimultával belépett a jogok élvezetébe a másik családtag, ki jogosultságát nem az őt közvetlen megelőzött családtagtól, hanem az első szerzőtől deriválta; belépett azon virtuális jogba, a mely őt e minőségben már közvetlen elődjének életében is illette, a melyet a közvetlen előd végrendeleti intézkedésekkel legkevésbbé sem csonkithatott meg, a mely az élők közötti rendelkezés által való megtámadás ellenében is a törvény nyújtotta védelemben részesittetett. A törvény ezen rendelkezése morális alapját találta a család azon nagy fontosságában, melylyel ez a középkorban, a kiváltságos osztályok kizárólagos uralmának fénykorában birt, a midőn az egyén nem önjelentőségében. hanem mint a fontos tényezőt képező családnak tagja jött számításba. KÉPVH. IROMÁNY. 1887—92. II. KÖTET. 13