Képviselőházi irományok, 1884. XX. kötet • 591-603. sz.

Irományszámok - 1884-599. Törvényjavaslat, az öröklési jogról

104 599. szám. A tételes jognak, a magánjogi codificatiónak szempontjából azonban maga az örökösödési jog vita tárgyát nem képezte. Mindenkor és mindenütt elismertetett, hogy a jogbiztonságnak elengedhetlen követelménye, miszerint a halál által a társadalomból kiragadott jogalany jogainak és kötelezettségeinek örökösödési átszállása tüzetesen szabályoztassék. Az örökösödési jognak a tételes jog szempontjából való jogosultsága kétségbe vonva nem lön. Azon közelebbi kérdés eldöntésénél azonban, hogy az elhunyt után kit illessen az Örökösödési jog, kire szálljon át vagyona, vagyonjogi viszonyait tárgyazó jogai és kötelezettségei, — ily egyértelmű nézetet hiába keresünk; ellenkezőleg a jogtörténelem lapjai azt tanúsítják, hogy e részben két ellentétes tábor áll szemben egymással. Az egyik tábor azon vezérelvből indul ki, hogy az egyént, mint ilyet, vagyona felett a minden korlátot nélkülöző teljes rendelkezési jog akként illeti meg, hogy vagyonának sorsát halál esetére tett rendelkezése által meghatározhatja, halála után tehát vagyonában az örökösödési jog azt illeti, a kit ő előzetesen örököséül rendelt. E rendszer az örökhagyót csupán mint egyént veszi figyelembe, teljesen eltekint az örökhagyónak a családhoz való viszonyától, és az egyéni tulajdonból folyó rendelkezési jogosultságot a rendelkező tulajdonos halála után is teljesen csonkitatlanul tartja fenn. Az egyéni jogosultság alapjára fektetett ezen rendszer első vonalban a végrendeleti örökösödést ismeri el, és bár azon esetre, ha az örökhagyó vagyonáról érvényesen nem rendelkezett, a végrendelet nélküli (ab intestato) örökösödés rendét megállapítja is, ez pusztán mint dispositiv jellegű törvény jő figyelembe, mely subsidiarie csak akkor és annyiban nyer alkalmazást, ha és a mennyiben az örökhagyó másként nem rendelkezett. SzemBen áll a másik tábor, mely teljese^ ellentétes alapból kiindulva azt vitatja, hogy az egyén rendelkezési jogosultságának hatálya vele együtt a sírba száll, hogy halála esetére előre tett intézkedései halála után figyelembe nem vétethetnek, hanem halála után az örökösödési jog azt, vagy azokat illeti, a kiket hozzá a legszorosabb családi kötelék fűzött. E rendszer az egyéni jogosultságnak teljes mellőzésével, az örökösödési jog meghatározásánál az örökhagyót csupán mint családtagot veszi figyelembe s az örökhagyó rendelkezését egyszerűen hatálytalannak nyilvánítva, azt tekinti örökösnek, a ki az örökhagyóhoz mint családtag legközelebb állott. A családi viszony alapjára fektetett ezen rendszerben a végrendeleti öröklés ismeretlen ; az örökösödési jog a feltétlenül kötelező törvényes örökösödési rendben váltózhatlanul van meghatározva. Ha csak futó pillantást vetünk a jogtörténelem lapjaira: az egyéni jogosultság alapján nyugvó előbbi rendszert a római jogban, az utóbbit — a családi jogviszony alapjára fektetett örökösödési rendet — pedig a germán jogban találjuk megtestesítve. >Uti legassit suae rei, ita jus esto.< >Si intestato moritur cui suus heres nec escit, agnatus proximus famíliám habeto.< Ezen szavakban tartotta fenn Ulpian a római 311 táblás törvény azon töredékét, mely * az egyéni jogosultság alapján nyugvó feltétlen végrendelkezési jogosultságot megállapító s a végrendelet nélküli örökösödésnek csupán kisegítő hatályt tulajdonító régi római örökösödési rendnek alapját képezi. A germán népeknél ellenkezőt látunk. Előttük a végrendelkezés ismeretlen volt és a családi örökösödés rendét eltérést nem ismerő jogszabály állapította meg. Már Tacitus írja >de moribus germanorumc czímű munkájában: >Heredes tamen successoresve sui cuique liberi et nullum testamentum. Si liberi non sünt, proximus gradus in successione fratres, patrui, avunculi.< Vagy mint Granvilla a germán alapon nyugvó régi angol örökösödési rendről jellemzően mondja; >Solus Deus heredem facere potest, non homo.<