Képviselőházi irományok, 1878. XVII. kötet • 774-801. sz.

Irományszámok - 1878-783. Törvényjavaslat, a közforgalom tárgyáb képező értékpapirok birói megsemmisitése és elévülése iránt

783. szám. 207 megsemmisítési eljárás az egyedüli alkalmas eszköz. Azon tekintet, hogy egy harmadik személy által megsemmisített papir szereztetik meg, fontos ugyan, de a megsemmisítés teljes kizárását még sem indokolhatja; mert egyrészt azon álláspont szerint, melyet a megsemmisítés megengenhetőségénél elfogadni kell, a megsemmisítés bizonyos értékpapírra nézve csak oly időpontban mondatik ki, melyben az általános tapasztalat szerint ezen értékpapír tulajdonképi közforgalmi szerepét és árú minőségét voltaképen elvesztette; másrészt pedig a szerző némi gondosság mellett rendszerint kárpótlást szerezhet attól, a kitől a • megsemmisített papirt megvette. Azon veszély pedig, hogy a birtokos birtokában levő papir értéktelenitése, csupán a folyamatba tett megsemmisítési eljárás figyelmen kivül hagyása folytán is bekövetkezhetik, alig vehető számba, ha a törvényhozás a megsemmisítési hirdetvényi határidők kezdő és végpontjait czélszerűen szabályozza, a hirdetvény közzététele és egyéb részletekre nézve pedig tapintatosan rendelkezik. Vannak törvényhozások, melyek a megsemmisítést megengedik ugyan, az abból a forgalom biztonságára és a netaláni harmadik birtokosra származható és fentebb jelzett hátrányokat azonban úgy vélik sikeresen eltávolithatni, hogy a megsemmisítés különös joghatálya csak akkor lép életbe, a midőn a megsemmisítendő értékpapírban kifejezett jogosultság már elévült. Ily alakban a megsemmisítési eljárásnak értelme nincs; mert eltekintve attól, hogy visszásság rejlik abban, valamit expresse érvénytelennek kimondani, a mi jogilag különben sem létezik már — nem indokolható, hogy az, a ki kármentesítését csak akkor nyeri, a midőn az értékpapír alapján egy harmadik igényt többé nem támaszthat, miért köteleztessék mindazonáltal a megsemmisítési eljárás keresztülvitelére, a többféle hirdetvény eszközlésével járó felesleges költségek megtételére? Nem tagadhatni azonban, hogy egészséges eszme rejlik abban, hogy az értékpapírt elvesztőnek kármentesítése általában bizonyos összeköttetésbe hozassák az elvesztett értékpapírban kifejezett jogosultság elévülésének befejeztével: ilyképen érethetik el legbiztosabban azon czél, hogy kármentesitessék az, kinél közforgalmi értékpapír véletlenül elveszett vagy megsemmisült, a nélkül, hogy abból akár a forgalom, akár a netaláni harmadik birtokosra hátrány vagy veszély származzék. Mindazonáltal ezen eszme általános keresztülvitelét nem engedik sajátszerű viszonyaink, különösen állami értékpapírjaink különféle minősége. Nem csekély számú állampapírjaink bekövetkezhető lejárata igen hosszú időre terjed, így p. a vasúti-kölcsön-kötvényeké 1918, az 1871. évi 30.000,000 frt kölcsön kötvényeié 1903, az 1872. évi 54 millió forintnyi kölcsön kötvényeié 1904-ig terjed. Nem volna-e visszás oly intézkedés, mely annak, a ki 1876. évben ezen kötvények egyikét elvesztette, a kárpótlást esetleg csak 1918., 1903., 1904. évben bekövetkezendő lejárat napjától számítandó elévülési idő, azaz az eddigi törvények szerint 32, a jelen tervezet szerint 30 év lefolyása után biztosítaná? Igaz, hogy törvény hosszabb időre alkottatik, hogy nem csak a jelen időpontot és a legközelebbi éveket, hanem a távolabb jövőt is tartja szem előtt; és igaz az is, hogy minél későbben fogna az ily kötvény elvesztése bekövetkezni, annál kevésbé visszásnak tűnnék fel azon intézkedés; első sorban azonban a törvénynek a jelen idő szükségleteit kell kielégíteni és ezen szempontból bírálva a jelzett intézkedést, az alig fogna helyesnek tekintethetni. Más oldalról magán papiraink túlnyomó része rendszerint rövid lejáratú ugyan, de elévülési határidejök hosszúra terjed; és ha ezen papíroknak egy részére nézve törvényhozásunk, más törvényhozások példájára, általában az elévülésnek lehetőleg rövidebb tartamát fogja is elfogadni, valamennyi magánpapirokra nézve az bizonyára nem fog történhetni. Ép úgy áll a viszony az 1873. évi I-ső és 1874. évi Il-od kibocsátású kincstári utalványokra nézve is, a melyeknél az elévülési idő 30 évre szerződésszerűleg lett meghatározva és igy azon idő le nem szállittathatik.