Képviselőházi irományok, 1878. X. kötet • 360-394. sz.

Irományszámok - 1878-360. Magyar csődtörvényjavaslat

164360. szám. HARMADIK FEJEZET. A mérleg megállapítása. 216. és 217. §§. A javaslat a mérleg felállítását mint a kereskedelmi csőd egyik kiegészitő részét tekinti, » ez okból annak módozatait részletesen megállapitja; elfogadván e részben az osztrák csődtörvény 205. és 206. §-aiban foglalt intézkedéseket, melyek szemben a többi európai törvények határozataival már teljességüknél fogva is elsőséget érdemelnek. Különösen helyesnek és elfogadhatónak kellett tekinteni az osztrák csődtörvény azon intézkedését, mely szerint a tömeggondnok a mérleg megállapításánál nemcsak a közadóst lehetőleg meghallgatni, hanem minden esetben a választmánynyal egyetértöleg köteles eljárni. Mindezen intézkedések, miként érintetett, tekintettel a mérleg kiváló fontosságára, vétettek fel; kereskedőknél ugyanis a mérleg adhat csak kellő tájékozást a cselekvő és szenvedő állapot iránt, s azt rendes üzletkezelés mellett a leltár által pótolni nem lehetne. Miután csőd esetében a mérlegnek a tömeg állására nézve kell irányadóul szolgáhny — igen természetes, hogy az a felszámolási határnap megtartásával változásokat szenvedhet; a mennyiben t. i. a nem jelentkezett hitelezők a tömegre nézve ilyeneknek — legalább az utólagos jelenkezésig — nem tekinthetők; igen természetes tehát, hogy ha a mérleg végleges megállapításáról szó lehet, az csakis a felszámolási határnap eltelte után történhetik; de ugyanekkor annak az érintett okokból meg is kell történnie, ha az a tömeg állására nézve irányadóul akar szolgálni. E végbőt teszi a javaslat 217. §-a a tömeggondnoknak kötelességévé, hogy ez a felszámolási határnap megtartása után, a mérleget a választmánynyal egyetértöleg kiegészítse, s megvizsgálás végett a csődbiztosnak bemutassa. NEGYEDIK FEJEZET. Kényszer-egyezség. 218. és 219. §§. A kereskedelmi csőd kivételt képezvén az általános szabály alól, már e természeténél fogva, de különösen tekintettel a jelen czím 203. §-ára, csak annyiban tartozik az általános szabályok alá, a mennyiben a jelen törvény a kereskedelmi csődre nézve tényleg külön szabályokat fel nem állit. Ebből önként következik, hogy a javaslatnak a csőd befejezésére vonatkozó határozatai, a kereskedelmi csődre is alkalmazandók, s hogy ez ép úgy, mint a közönséges csőd, hivatalból, a hitelezők beleegyezése és a csÖdvagyon felosztása által is megszüntethető. E megszüntetési módok mellett azonban a javaslat a kereskedelmi csőd megszüntetésének egy sajátságos nemét, vagyis a kényszer-egyezséget is kijelöli; melynek lényege abban áll, hogy a csődeljárás az adós és a hitelezők többsége közt létrejött egyezség folytán megszüntettetik olyképen, hogy a létrejött egyezség joghatálya azon hitelezőkre is kiterjed, kik követeléseiket be nem jelentették, vagy a közadós részéről ajánlott egyezséget el nem fogadták. Saját csődtörvényünk a kényszer-egyezséget a szó valódi érdemében nem ismeri; az ideiglenes csődrendtartás 8. §-a pedig a pactum praejudiciele-t, mely a kényszer-egyezségnek felelne meg, határozottan kizárta. Csak 1859-ben lett nálank a május 18-án, illetőleg június 15-én kelt rendeletekkel a kényszer-egyezség behozva, mely azonban az országbírói értekezlet