Képviselőházi irományok, 1878. X. kötet • 360-394. sz.

Irományszámok - 1878-360. Magyar csődtörvényjavaslat

102 360. szám. 1. Az 55. §., mellőzve a zálog mikénti megszerzésének meghatározását, mellőzve a zálogjog egyes eseteit és ezek megkülönböztetését, kizárólag azon elv megállapítására szorítkozik, mely szerint a kielégítésnek a zálogjoggal terhelt ingóságok vételárából kell történni. E meghatározás míg egyrészről a kézi és jelzálog közt kétségtelenül létező hasonlatosságból indul ki, másrészről nem ignorálja azon különbséget sem, mely a kettő közt létezik. A hasonlatosság ki van fejezve az által, hogy a hitelezőknek a kézi zálognál is elkülönített, illetőleg kiváltságos kielégítés biztosíttatik; a különbségnek pedig az által van kifejezés adva, hogy a javaslat az ingókat, ellentétben az ingatlan javakkal, csak az esetben tekinti külön massának, ha azok zálog által terhelvék. Igaz, hogy minden zálogjog, legyen ennek alapja akár ingatlan, akár ingó vagyon, a dologi jog közvetítésével egyenes viszonyban áll magához a dologhoz; mindkettőnek közvetlensége egyedül a személyes hitelezőkkel szemben hatályos, a mennyiben a külön kielégítéshez jogot ád; a javaslat azonban előjogot, illetőleg külön kielégítést csak oly igényeknek biztosithat, melyeknek vonatkozása a dologhoz mindenkire nézve felismerhető. Ebből folyólag a javaslat azon hypothekát, melyet úgy a római, mint a közönséges német jog ingók tekintetében megállapított, el nem fogadhatta; ezzel együtt elejtvén a kézi zálog azon fajait is, melyeket a most érintett törvények ismernek, melyeket a kielégítésnél, illetőleg az osztályozásnál nem egyenlő előnyökben részesítettek. A most mondottak figyelembe vétele mellett rendeli a javaslat 55. §-a, hogy a zálogjoggal terhelt ingóságok vételárából mindenekelőtt a tömeg tartozásai s költségei, és pedig azon arányban, melyben a speciális tömeget terhelik, azután pedig a hitelezők követelései nyerjenek kielégítést. 2. Az 56. §-ban foglalt intézkedés egyrészről megfelel az 1853-iki ideiglenes csődrendtartás Í5, másrészről az osztrák csődtörvény 39. §-ának és a jelen javaslatba — egyebektől eltekintve — már azon viszonynál fogva is felveendő volt, mely a magyar korona tartományai és az osztrák tartományok közt a kereskedelmi és a vámszövetség következtében létezik. E viszony egyik természetes következményét képezi az is, hogy az államot a vámok, fogyasztási és egyéb adók tekintetében csőd esetére mindkét területen egyenlő jogok illessék; hogy a csőd hatálya e jogok tekintetében egyenlően rendeztessék. E nélkül könnyen megtörténhetnék, hogy csőd esetében a magyar állam, sőt az egyes magyar alattvalók érdekei is rövidséget szenvednének. 3. A törvénykezési rendtartás 93. §-a a szállásadás viszonyából eredő kereseteket, a mennyiben ezek a panaszlott helybentartózkodása alatt indíttatnak meg, a sommás eljárás alá helyezi ugyan; de az e viszonyból eredő követeléseket illető vagy illethető zálogjogra nézve sem törvénykezési rendtartásunkban, sem más törvényeinkben intézkedést nem találunk. A kereskedelmi törvény megtartási jogot ád a kereskedőnek az adós pénzeire és ingóságaira, melyek ennek akaratával tényleges birtokába vagy rendelkezése alá kerülnek; és mert a vendéglősök, ha üzletük a kis ipar körét meghaladja, úgy a kereskedelmi törvény szerint a kereskedők sorába tartoznak és tartozhatnak, — nem szenvedhet kétséget, hogy e minőségükben követeléseikre nézve a kereskedelmi törvény intézkedéseiben elegendő védelmet találnak. A kereskedelmi törvény e részbeni intézkedése azonban, mely, miként érintetett, csak kereskedőkre alkalmazható, kielégítőnek nem tekinthető; és mert a vendéglősök követeléseikre nézve egyedül és kizárólag a vendég útipodgyászában találhatnak biztosítékot; mert továbbá nekik mindenkit be kell fogadni, míg ezt helyiségeik engedik, a nélkül, hogy a beszálló vendég fizetési képességét vizsgálhatnák, jogos és méltányos, hogy őket az utas podgyászára, mint egyedül lehetséges kielégítési alapra megtartási, illetőleg zálogjog illesse, s hogy ennek alapján a zálogos hitelezőkre nézve megállapított elvek szerinti kielégítésre igényt tarthassanak. A most felhozott okok alkalmazhatók a művészekre, gyárosokra, iparosok és munkások díjaira és kiadásaira nézve is, melyekről törvénykezési rendtartásunk — ha ugyan ennek