Képviselőházi irományok, 1875. IX. kötet • 372. sz.

Irományszámok - 1875-372. Folytatása a büntetőtörvénykönyv indokolásának

58 372. szám. Tekintve továbbá, hogy a fogházi szabályok szerint a fogoly a fogházba léptével, minden önállóságától megfosztatik és hogy csak az egyéniségéhez mórt értelmes vezetés óvhatja meg őt egyéniségének teljes tönkrejutásától, kétségtelen, hogy egy 10 évi, vagy még hosszabb tartamú fogság végrehajtása után a fogoly csaknem mint akarat nélküli gép hagyja el az intézetet. Világos, hogy a társadalom ilyen tagja az államnak nem válik hasznára. Hosszú fogság tehát a fogoly lelki állapotára nézve is vészthozó hatással van. Ezzel a IV. alatti ponthoz érkeztem, hogy elegendőnek tartom-e a 10 évi fegyházbüntetést mint maximumot arra, hogy az időleges büntetés czólja eléressék? Ezen kérdés feltételezi a feleletet egy másik kérdésre, arra t. L, hogy tulajdonképen mi a czélja az időleges büntetésnek? Minden büntetésnek első czélja az elégtétel, vagyis igazságszolgáitatás. Ha ezen czél a visszatorlás eszméjéből fejlődött volna is ki, mindamellett a jogszolgáltatásra nézve az első és legfőbb czél marad. Az átalános jogérzet megsértése megboszulja magát a bűntettes legnemesebb javainak megkárosítása által és pedig olyformán, hogy ezen kár a sértés egyenértékét képezze. Minden büntetésnek továbbá czélja az elriasztás, nem a középkori értelemben, hanem azon öntudat gerjesztése által, hogy a büntetés el nem maradhat. Minden büntetésnek czélja végre: a javítás. A bűntett, bárhol forduljon elő, erkölcsi elfajulásra mutat, mely csak utónevelés, illetőleg kényszernevelés által orvosolható. Hogy melyik czél legyen a túlnyomó, ez részint a biráló felfogásától, részint álláspontjától függ. Az időleges büntetés mégis csak büntetés marad és kell, hogy első és legfőbb czélja legyen, igazságot szolgáltatni. Igaz, hogy civilisált államban a büntetés ép oly erélyesen fogja a bűntettes javítását is czélba venni. De bármely álláspontot foglaljon is el az ember, annyi elvitázhatlan, hogy a büntetés maximumának és minimumának megállapításánál csak a megtorló igazság czélja lehet irányadó. Habár tehát a javulási czél a fennforgó esetben kérdésbe nem jöhet, mégis saját álláspontomból kiindulva, nem vélem elodázandónak a kérdést, hogy 10 év mint az időleges büntetés maximuma elegendő volna-e javítási czélra? Az én tapasztalásom szerint 10 év erre a czélra túlságosan sok. A fogolynak, mint már fennebb említtetett, a fogságban egy erkölcsi gyógyprocessuson kell keresztülmennie, akár magán, akár közös, akár közlekedő fogságban tartassák az. Ezen gyógyprocessus oly biztosan bizonyos törvények szerint fejlődik ki, mint minden más processus a természetben. Ámbár ezen processus fejlődésének tartamára nézve egyéni különbségek fordulnak is elő, mégis egy bizonyos határidőn tul az eredményre való kilátás egészen illusoriussá fog válni. Egy bizonyos idő alatt tehát vagy beáll a javulás, vagy elmarad egészen. Habár nehéz volna is ezen időpontot egyes egyénekre nézve előre években kifejezve meghatározni, annyit mégis biztosan állithatni, hogy ha a javulás utáni törekvés 4—8 év alatt nem állott be, azontúl eredmény már alig várható. E tárgyban' Füeszlinnel teljesen egyetértek, ki igy szól (die Einzelhaft pag. 333.): „A négy évet meghaladó magánfogság lehetőségét meg is engedve, annak szüksége a javulásra a foglyok nagyobbrészét illetőleg alig forog fenn. Mi, az uj fórfifegyház tisztviselői valamennyien, különösen a házi lelkészek, azt hisszük, hogy az oktatásra és javulásra fogékony foglyoknál 4 év elegendő a belátás, bűnbánat és jó