Képviselőházi irományok, 1875. IX. kötet • 372. sz.

Irományszámok - 1875-372. Folytatása a büntetőtörvénykönyv indokolásának

372. szám. 123 A törvény a Közhivatalnoktól követeli, hogy magánélete is tiszteletre ós bizalomra méltó tegyen. A bírákra és bírósági hivatalnokokra, valamint a kir. ügyészség tagjaira nézve kimondja ezt az 1871: VIII. t. ez.; a köztörvényhatósági, s községi hivatalnokokról pedig ugyanezt rendelik az illető törvények. Ha tehát valaki „korhelynek", „kártyásnak", „uzsorásnak" nyilvánít ily közeget, s e miatt bíróság elé állíttatik: ha azt hiszi, hogy az, a mit állított, való, jogában áll a valóságot bebizonyítani, mert ámbár az emiitett invectivákban állított tények nem vonatkoznak, a hivatalnok hivatali feladatainak mikénti teljesítésére, hanem annak magánéletére, mindazonáltal magánéletének tisztességes volta a törvénynél fogva közérdeket képezvén a közérdeket mozdítja elő mindenki, a ki bebizonyítja, hogy valamelyik közhivatalnok az ő tisztességes életmódját követelő közérdeket sérti. A 251. és 252. §§. többi intézkedéseinek fejtegetését ós igazolását mellőzhetőnek tartjuk: csupán arra nézve teszünk reflexiót, hogy mig a 251. §. 4 pontja azon tényekre nézve, melyek a fenntebbi 3 pont alatt nem is foglaltatvák, megengedi a valódiság bizonyítását, ha ezt az állítólag sértett fél maga kívánja; ezzel ellenkezőleg a 252. §. bevezetés3, az ezen szakaszban felsorolt esetekre nézve még maga a sértett fél kívánságára sem engedi meg a bizonyítást. A 252. §. átléphetetlen korlátokat állit fel azon érdekek oltalmára, melyeket a rágalomtól és a becstelenitéstől minden körülmény közt mégvédeni szükségesnek lát a törvényjavaslat. A 251. §. 4. pontja a sértett fél kívánságától tételezi fel a valódiság bizonyithatását; ez sok esetben helyes, de ha figyelembe veszszük, hogy a magánbeesület megtámadtatása eseteiben a megsértett kényszerítve van, vagy e kívánságát kifejezni, vagy a törvénykezési utat mellőzni, ezen szempontból e jognak korlátlan megadása előreláthatólag kétélű fegyvernek bizonyuland Vegyük a női becsület megtámadását, s lehet-e feltennünk: hogy a sértett — ha egyátalán a törvénytől kér elégtételt — bátorsággal bírhasson a bizonyithatás megtagadására. És ha megengedi: nem valószinü-e, hogy ártatlansága daczára oly áron kellend megvásárolnia az elégtételt, melylyel az elégtétel nem ér fel. A 252. §. szoros határok közé szorítja a 251. §-nak 4. pontját, s eltiltja a birót oly dolgok hallgatásától, vagy constatálásától, melyek sem a köz-, sem a jogos magánérdeknek nem használnak; ellenben Vcsaládok nyugalmát felzavarják, s csakis a szerencsétlenségeket és a botrányokat szaporítják. Nem enged e szakasz bizonyítást a 261. §-ban megjelölt személyek elleni sértések esetében. Az ily sértések tulajdonképen a nemzetközi jog violatioi, s az intézkedés a viszonosság által is követelt. De ehhez járul, hogy a követek elleni rágalmak sok esetben csakis a diplomatiai tárgyalásokra vonatkozó iratok előmutatása által lehetnek eloszlathatok; ezek előmutatása pedig gyakran épen reánk nézve lehet veszélyes. A müveit népek tisztelettel viseltetnek más nemzetek, azok fejedelmei és képviselői iránt; a fejedelmek ós. a nemzetközi képviselőknek — külső cselekményben nyilvánuló megsértését — szándékozza föltétlen törvényszegésnek nyilvánítani a kérdéses szabály. A 2. pont corrollariuma az inditványozási jognak, mely sokat veszít jelentőségéből: ha azt, a minek, a nyilvánosság elé vonásától még a közérdek szempontjából is tartózkodni szükségesnek látja a közhatalom, tetszés szerint a szintérre hozhatná a botrányt kereső léhaság. A 3. pont sanctionálja azon jogszabályt: „res judicata pro veritate acceptatur". A mi jogérvónyesen el van döntve: az befejezett dolog; való az: a mit végérvényesen megállapított a biró. A perújítás vagy az újra felvétel esetei és formái meg vannak határozva; ezeken kivül — a végitéletben, vagy határozatban valónak elfogadott tények fölött — bírósági vita nem keletkezhetik. Az exceptio veritatis még a 252. §. korlátai közt is tágabb, mint például az olasz törvényjavaslat szerint, melynek 411. czikke egyenesen azon elvet mondja ki: „hogy a valódiság bizonyítása nincs megengedve", s csakis kivételesen sorolja elő azon eseteket, melyekben ezen elvtől eltérés engedtetik. 16*