Képviselőházi irományok, 1875. IX. kötet • 372. sz.

Irományszámok - 1875-372. Folytatása a büntetőtörvénykönyv indokolásának

372. szám. 113 a rágalmazó más után beszéli el a becstelenitő tényt, culposus cselekmény volna; és hogy „dolosus" csakis az esetben lehetne, ha azt a rágalmazó maga koholja, vagy ha azt valótlanságának tudatával tovább terjeszti. A dolus mindkét esetben megvan, s mindkét esetben abban áll: hogy a rágalmazó valakiről oly tényt állit vagy terjeszt, melyről tudja, hogy ez által az, a kiről a tényt állítja, becsületében sértetik, illetőleg megvetésnek tétetik ki. Dolus forogván tehát fenn ez esetben is: a megkülönböztetés e szempontból nem volt szükséges. Ellenben ha a dolus léte kétségbe lenne vonható : már tekintettel a 75. §. második alineajára is, külön ki kellett volna fejezni az esetet, melyben — az állítás ós terjesztés, mint gondatlanságból származott cselekmény válnék büntetendővé. De nézetünk szerint a cselekménynek culposussá minősítése valóságos hiba volna, s ellenkeznék a jogirodalom eredményeivel, valamint a legújabb büntetőtörvénykönyvek ide vonatkozó megállapításaival. Culposus rágalmazást nem ismernek sem a belga, sem a német, sem a zürichi, sem pedig a genfi — 303. czikk — vagy a tessini — 345. czikk — büntetőtörvénykönyvek: holott valamennyi törvényhozás előtt lebegett azon kétségbevonhatlan és mindenki szemébeötlő tétel: hogy valótlan becstelenitő tényt állithat az is — a ki annak valótlanságát nem tudja, s állításának béltartalmát valónak hiszi. Azt lehet mondani: hogy ily esetben az állitó vagy terjesztő büntetlen; azt is lehet mondani: hogy a rágalmazó tény nyilvános állítása — ha az állitó annak valótlanságát nem tudta: becsületsértést képez; de culposus rágalmat elfogadni nem lehet. Nekünk annál kevésbé lehetett — a legyőzött hibás elméletet elfogadnunk: mert már a 217. §-ban tagadásba van véve, hogy valamely hamis állítás culposus legyen azért: mert az állitó annak valótlanságát nem tudta. De a 247. § azt sem emliti, hogy az állított ténynek valótlannak kell lennie. Fölösleges mondanunk: hogy rágalom alatt a szó közönséges értelmében nem érthető oly, habár becstelenitő állítás, melynek béltartalma igaz: de egy tekintet a büntetőtörvénykönyvek illető fejezeteibe, meggyőz mindenkit: hogy rágalom miatt büntettetik az is — a ki másról oly becsületsértő, vagy megvetésre méltó tényt állított, mely esetleg való is lehet. Ha tehát a „valótlanságot" felvennők a 247. §. lényeges ismérvei közé: többet mondanánk, mint a mennyit a fejezet folyamában fenntartunk, s ellentétbe jönnénk a 252 §-al, mely bizonyos esetekre nézve, a valódiság bizonyítását — föltétlenül kizárja. A felhozottak után a rágalom benső constitutiv elemét képezi: szándékos állítása vagy terjesztése oly ténynek, mely azt, a kire az állítás vonatkozik: a közmegvetésnek teszi ki. Ezen értelemben mi is elfogadjuk az animus iniuriandi-t, vagyis — mint magában az állításban rejlő sértésnek tudatát: de nem mint motívumot, nem mint különösen arra irányozott czélt, hogy a rágalmazottnak ez által szenvedés, kellemetlenség, vagy kár okoztassók. A rágalom léte vagy nem léte ettől teljesen független, a mint a motívum egyáltalán nem tényezője a büntetendő cselekmény létének vagy nem-létének. Talán sokaknak megnyugvást okoz: ha erre vonatkozólag — legalkotmáuyosabb, s a szabadságot legmagasabb jelentőségében felfogó Anglia példájára hivatkozhatunk, s ha kimutatjuk, hogy e tétel, az angol jognak és joggyakorlatnak is megállapított, és hatályban levő szabályai és igazságai közé tartozik. Treatise ön the law of libel and slander czime azon nagybecsű munkának, mely írójának — Starkie-nek messze terjedő fényes nevet biztosított. Ezen legilletékesebb tudós — a fennforgó kérdésről ekként nyilatkozik: „On the other hand, it appears to be equally manifest, ihat where any abt is by the law defined to be illegal and criminal, every one is punishable who voluntarily does the prohibited act without somé legal justification or excuse, furnished by the occasion and circumstances, and without regard to his reál motive and intention. To hold that a man should be absolved from penal responsibility, merely because his motives were kind, benevolend, and philanthropic, woult be to sed the priváté opinion and conscience of every one above the law tho the idter subversion of the latv. KÉPV H. IROMÁNY 1875-78 IX. 1^