Képviselőházi irományok, 1872. V. kötet • 285-362. sz.

Irományszámok - 1872-291. Molnár Aladár törvényjavaslat, a nyilvános óvodák és a népoktatási nyilvános tanintézetek nevelőinek és tanitóinak nyugdíjazása, valamint azok özvegyeinek s árváinak gyámolítása tárgyában

291. SZÁM. 95 3-or, hogy itt vétség miatt a nyugdíj- és gyámpénz-összeg elveszthető, a nélkül, hogy az illető befizetett összegeihez is igenje tarthatna. (13—14. §.) Egy szóval: az egész tervezet alapeszméje az, hogy a tanítói szolgálatban elnyomorodottaknak vagy elvénülteknek s utódaiknak életét a legszükségesebb mérvben biztosítsuk, s pedig főleg a közszolgálat érdekéből azért, hogy a tanítói pályára e tekintetben mindenki megnyugvással léphessen, biztosítsuk ezt az állam nagy mérvű hozzájárulásával, de mégis lehetőleg kevés terheltetésével. Ez alapeszméből folynak a tervezet következő sajátságai: 1-ör, a nyugdijösszeg minimuma nagyobb, maximuma pedig kisebb, mint a közönséges nyűg dij-rendszernél lehetne, s az egész nyugdíj-összeg a fizetés-mennyiségtől független. (9. §.) 2-or, az özvegy-gyámpénz kisebb, az árva-gyámpénz nagyobb, mint a közönséges nyugdíjnál lehetne, (20. 25. §.) mivel az özvegy rendesen még maga is kereshet. 3-or a 15. §. szerint, ha a nyugdíjazott 300 frtos állomást kap, nyugdijának fele azon időre levonatik, mivel életfentartása biztosítva van, s mivel a nyugdíjnak felét, sőt többet az állam adja. 4-er az alapeszméből következik a nyugdíjnak 13. 14. §§-ban irt elveszthetés, és a 6—7. §§-ban irt beszámítása a szolgálati éveknek. Most már felelhetek közelebbről arra, hogy mind a befizetések (40. §.), mind a nyugdijak (9. §.) miért átlagos összegekben, s miért nem a fizetés arányában vannak megállapítva? A mellett, hogy ez tervezetem fentebb kifejtett eszméjéből következik, erre okaim még a következők: a) A legtöbb községben a tanítói dijak nem készpénz-fizetések, hanem földből, természetiekből (p. o. minden gyermektől egy szakajtó rozs stb.) állnak. Ha tehát a befizetés és nyugdíj a fizetés arányában történnék, akkor előbb 18 ezer néhány száz tanítói állomás diját kellene nem csak összeírni, hanem azt az árak több évi átlaga szerint meg is becsülni. •— E különben is roppant munkát még három körülmény rendkívül megnehezíti. 1-ször az, hogy a felekezeti tanítók egyszersmind kántorok. A kántorságért húzott fizetés után csak nem adhatna az állam nyugdijat. Ezt tehát el kellene a tanítói fizetéstől különíteni, mi jelenleg ritka helyen van szabályozva. 2-szor az, hogy csak állandó és rendes fizetés után járhat nyugdíj. De ilyen-e az évenként változó tandíj ? mennyi vehető fel abból átlagul ? 3-or az, hogy a felekezeti iskoláknál az állam hivatalos közegei által teljesítendő becslés nehezen volna sikerrel keresztülvihető. Szóval: az itt felmerülő nehézségek miatt a több mint 18 ezer tanítói állomás megbecslése, ha egyátalán eszközölhető volna is, csak oly sok év alatt történhetnék, hogy e miatt a nyugdíj létesítése Isten tudja mikorra haladna el. b) Ha a kántori dijakat levonjuk, s a tandíj és egyéb jövedelem átlagát vesszük, a mintegy 1200 városi tanítót kivéve, a tanítók legnagyobb része, (merem mondani legalább 14 ezer) fizetésének arányában alig kaphatna 10 évi szolgálat után 50—-60 frtot, húsz évi szolgálat után 100 frtot évi nyugdijat, s özvegye 40—50 frt gyámpénzt. Ez csak alamizsna volna, melylyel egyátalán nem érnénk el azt a czélt, hogy existentiájuk biztosítása által kapjunk a tanítói pályára jó tanerőket. c) Ha pedig nagyobb összegben biztosítunk nyugdíj-minimumát, és a többit adjuk a fizetés arányában: akkor az államra/ónunk oly terhet, melyet a jelen pénzviszonyok között én, mint képviselő javasolni nem merek. Igenis szükségesnek tartom, hogy az állam biztosítása a tanitó nyugdijául, a megélhetésre szükséges méltányos összeget (melyet én a 300 és 400 frt maximalis összegben vélek,) de csakis ennyit, ennél nagyobb terheltetését az országnak, nevezetesen azt, hogy nagyobb részben állami pénzből 600, 800, l.OOOf orintig menő nyugdíj adassék községi s felekezeti tanítóknak, én javasolni nem merem.