Képviselőházi irományok, 1872. I. kötet • 1-98. sz.
Irományszámok - 1872-38. Az osztályok előadóiból alakult központi bizottság jelentése „az 1873-ik évi bécsi világkiállitáson kiállitandó tárgyak ideiglenes oltalmáról” szóló törvényjavaslat tárgyában - 1872-39. A tanügyi bizottság jelentése a kolozsvári egyetemre vonatkozó törvényjavaslat tárgyában
39. SZÁM. 201 pedig ki tagadná, hogy az, miszerint bárki is valamely állam határain belül még az állami egyetem falain kivül is, akár egyes egyetemi tantárgyakból, akár az egész egyetemi tanfolyamból szabadon választott tanároktól hallgathasson előadásokat, inkább collorariuma az egyetemi tanszabadságnak a szó legtágabb értelmében, mint az, hogy az állam költségén felállított egyetemeken az állam által az egyetemi rendes hallgatói jogczimnek elérhetése végett fölállított minősitvény árán az egyetemnek, mint állami intézetnek jótéteményeiben, úgymint ösztöndijaiban stb. részesülni óhajtók tandíjfizetés által mintegy szerződéses viszonyba lépjenek azokkal, akiktől az egyetemi tantárgyakat hallgatni akarják? Valóban nem e szerződéses viszony föltétele a tanszabadságnak, (tanitási és tanulási szabadságnak), hanem az, hogy az állami egyetemeken kivül akár hitfelekezet, akár magántársnlás által egyetemek szintén állíttathassanak, s azok szintúgy, mint az állam által állított egyetemeken a hallgatók tanáraikat az illető tantárgyakban szabadon választhassák. Ha tehát alulirt az ingyenesség nagy elvének gyakorlati alkalmazhatása végett azt hozom javaslatba, miszerint a magántanárok hallgatóik számával s hetenkinti előadási óráik számával arányos leczkepénzeket ne a hallgatóktól, de az állampénztárból húzzanak: nem indítványozok semmi olyast, ami az egyetemi tanszabadság (tanítási és tanulási szabadság) lényegébe ütköznék. Nem is lehet tudtommal oly ellenvetéseket felhozni, a melyek ez indítványozott eszmének a tanszabadsággali ellentétességet bebizonyíthatnák. Lehetne ugyan azt mondani, hogy a takarékosság szempontja fogná szükségkép előidézni az ellentétet, egyfelől a tanszabadság, másfelől pedig az általam javasolt módozat között. Azt mondhatnák ugyan is némelyek, hogy éppen a tanszabadság elve teszi kívánatossá, miszerint minél többen vállalkozzanak magántanárokul s minél többen vállalkozzanak hallgatókul, hogy az egyetemi oktatásban minél többen részesülhessenek, s hogy a szabad verseny a tanárok között is minél jobban megindulhasson. Igen, de fogják mondani tán, ha a leczkepénzek az állam pénztárából fizettetnek, akkor azok, kik magántanároknak előadásaik tarthatására a képesitvényt kiállítják, az államháztartás tekintetei által egyenesen arra lesznek utalva, — hogy e képesitvények tulszigoru megszorítása által a magántanárok számát megszorítsák, nehogy az állampénztárból fizetendő leczke-pénzek által az állampénztár szerfölött tulterheltessék. Ámde ez ellenvetés merőben alaptalan. Szó sem lehet arról, hogy bármily elnéző képesítési (habilitatio) feltételek mellett is csak mégegyszer annyira is fogna szaporodni a magán-tanárok száma, mint ez azon esetben emelkednék, ha magán-tanárok a leczke-pénzeket a hallgatóktól húznák jövőre is. Minő ok vagy minő tekintet tehetné ugyanis azon leczke-pénzeket, melyet a magántanár a hallgatóktól húzna, az állampénztárból nyert leczkepénzeknél becsesebbekké, értékteljesebbekké? Hisz az összeg ez utóbbi esetben szintén ugy mint amabban, majdnem egyenlő fogott lenni. Azt mondom: majdnem egyenlő, azért, mert nem tagadom, hogy az általam javasolt módozat életbetése esetében valószínűleg magántanártól is fognának előadásokat hallgatni, némelyek azon hallgatók közöl is, kik a fennálló rendszer értelmében szegénységük czimén fel szoktak mentetni a tandíj fizetésétől. Ámde a külömbség a végeredményben sem a magántanárok számát, sem hallgatóik számát, illetőleg semmi esetre sem lehetne oly nagy, hogy az állampénztár iránti kiméletességünk vissza fogna rettenhetni az általam ajánlt módozattól. Nem rúghatna a magántanárok leczke-pénzeinek állampénztárból fizetendő összege sokkal többre a most a hallgatók által fizetett összegnél még azon esetben sem, ha az állampénztár minden egyes hallgatóval szemben oly magas leczke-pénzeket fizetne is, mint az egyes hallgató a magántanárnak jelenleg fizet. De vájjon szükségkép meg kell-e tartanunk a leczkepénz e magasságát a javaslatba hozott rendszerben is? Vájjon miért ne szállithatnók azt le felére, vagy akár egy negyedére félévenkint szemben minden egyes hallgatóval ? Vagyt án csak azon okból nem, mert a magántanár (Privat-Docent) elnevezés már magában foglalja azon jogosultságot is, miszerint az úgynevezett magántanár saját maga szabhassa meg fáradozásainak diját az egyetemen. KÉPVH. IROMÁNY. 1872—75 i. 26