Képviselőházi irományok, 1865. IV. kötet • 193-250. sz.

Irományszámok - 1865-243. Jelentése a pénzügyi bizottságnak a jövedékekre, fogyasztási adókra és illetékekre vonatkozó törvényjavaslatok tárgyában

CCXLIII. SZÁM. 335 volt számítva, hogy közvetítésével az örökös tartományoktól azon összegek is behajtassanak, a melyeknek egyenesen tőlünk behajtását alkotmányunk gátlá s a melyek nélkül mindamellett a hatalom ellenni nem akart. Nem annyira az 1848—49-iki erőfeszítés, mint inkább a katastrophát követett erőködések joppant ősszegeket nyeltek el, s az adórendszer szeliditését akkor sem engedték, mikor az reánk is kiterjesztetvén, egyetemessé lett. Tagadhatlan, hogy az adórendszer szeliditésének ez elmulasztása nem, mint első pillanatra látszik, az örökös tartományokra, hanem hazánkra nézve volt főleg sérelmes. Mert igaz ugyan, hogy azok fizettek, utóbb ugy, mint előbb, tekintet nélkül arra, hogy már irányunkban sem szorult a hatalom kerülő utakra, s arra, hogy lehulltak a folyvást javukra kezelt vámsorompók; de tehették ezt, miután a nekik korábban mesterséggel nyújtott előnyt nagy részben biztositá számukra annak segélyével is elért felsőbbségök. Ellenben ez ország részben csak tőkéjének csorbításával viselhette el a rögtön rá nehezült óriási terhet, mivelhogy csak akkor szűnt meg irányában a mesterséges nyomás, mikor már biztosan pótlá azt az erők szer feletti aránytalansága. S hogy mi se hiányozzék a szomorú képből, a jövő koczkáztatásával kisajtolt összegek folyvást messze maradtak vissza a mögött, mit a törvénytelen törekvések és a fonák rendszer, mindig fokozódott mennyiségben, feltétlenül szükségessé tőnek. A hiányt az államhitelnek kellé kiegyenlíteni, mi által megint folyvást emelkedett a szükséglet és teher, s megfosztatott a népek törekvése a czélra juthatás reménye által nyújtott ösztöntől is. A korábban csak Magyarországon kívül alkalmazott s a monarchia valódi szükségei fedezésére egészben véve mégis elégségesnek bizonyult adórendszernek hazánkra is kiterjesztése, az adótételeknek a legkülönbözőbb pótlékokkal időről időre növelése, a rendszeressé vált örökös kölcsönzés , mind meg annyi mutatói az államszükséglet fokozatos emelésének , az erők megfelelő növekvése nélkül. A végsőre kényszeritett nemzet tett a mit tehetett, de végre is tőkéjét kellé megtámadnia s ezzel jövőjet koczkáztatnía, legalább egy részben. E tulnyomólag földmives nemzetnél hangos tanúságot tesz erről már csak a gazdálkodás terén oly igen lábra kapott kiszivó rendszer is, mely a legbecsesebb tőkét támadja meg, a föld termő erejében. Ez úton nem volt számunkra menekvés, nem volt megmaradás. Hogy el ne veszszünk, e processusnak véget kellé vetnünk. A kiegyenlítés véget vetett. Nem ingyen, az igaz, s nem is olcsó áron; a lettett nem letté, a történtet nem történtté tenni nem lehetett, s az áldástalan múlt a jövőre is áldozatot kivánt. Áldozatot tőlünk is, ő felsége többi országaitól is. A vitt áldozatok súlya alatt, innen és túl, mindig és mindig megújuló panaszok meggyőzőleg tanúsítják, hogy a kivánt és vitt áldozat csak is rendkívüli erőfeszítéssel hordható, s épen azért ott is, itt is nehéz. Nehéz, de legalább megvonva a határ, a melyen tul minden eredmény, a mi lankadatlan törekvéssel előbb vagy utóbb mégis elérhető, min javunkra vál, terheinken könnyít, vagy erőnket növeli. A dolgok ily állásában valóban óriási nehézségekkel kell megküzdeni az államnak, hogy elviselhetővé is tegye az erőnkhöz mérten bizony súlyos terhet, s a jövőt se vigye áldozatul, sőt előkészítse azt. E feladat egyaránt igényli a kormány és törvényhozás gondját, s épen ezért folyvást szem előtt volt tartandó azon bizottság által, a melynek küldetése véleményt mondani a kormány részéről a törvényhozás elé terjesztett adótörvényekről és költségvetésről. A mondottak szerint már magában is szer fölött nehéz helyzetet még nehezbité az, hogy az adóév igen közel jár első felének végéhez, nevezetesebb reformra pedig, megfelelően hosszú idő nélkül, gondolni sem lehet. Adjuk ehhez, hogy a reform, ha biztos akar lenni, csak hosszabb gya-