Képviselőházi irományok, 1865. II. kötet • 42-136 sz.
Irományszámok - 1865-85. Dalmát-, Horvát- és Tótországok országos küldöttségének a küldöttség elutazása előtt átadott utolsó válaszirata
154 LXXXV. SZÁM, geül ugynyilatkozott, hogy akadályozva van személyesen megjelenni, smaga helyett Fésűs György kincstári ügyészt, mint „a maga valóságos, törvényes és kifogástalan képviselőjét" küldte ki. Innen látszik, hogy későbben, t. i. 1822-ben és 1827-ben, Fiume és kerülete szintén nem volltak oly idegenek a háromegy királyság előtt ) mint az az ellenfél részéről állíttatik. A horvát kk. és rr. pedig sohasem tagadták meg Fiumét, ellenkezőleg, jog és törvény alapján, mindig a magokénak j tartották, bármennyire, külön volt is az szakadva Horvátországtól kormányzat tekintetében. Sőt mindig őrködtek, hogy a törvény Fiúméra nézve is végrehajtassák. Már 1825-től fogva szó volt Horvátországban az országos közgazgatás újjászervezéséről ; ez ügy külön országos küldöttségre bízatott, s ennek illető munkálata az 1832-ki országgyűlésen került tárgyalás alá. Benne egy külön szakasz a szeverinmegyei, fiumevárosi és dalmátországi kérdésnek van szentelve. Ugyanitt körülményesen ki van mutatva, hogy Fiume Mária Terézia által közvetlenül Horvátor-szágba kebeleztetett, s az máshová nem is tartozhatik. Hogy pedig Fiume városa és a tengermellék Horvátországhoz törvényes viszonyba léptethessék, az országos küldöttség javaslata szerint a fiumei kormányzóságnak az 1779-ki megállapodások értelmében csak a kereskedelmi tengermelléki és közegészségügyi teendőkre kellene szorítkoznia, más ügyek tekintetében pedig a tengermelléken ugyanoly kormányzat volna szervezendő, mint az alkotmány szerint a horvát megyékben és városokban van ; végül el volna hárítandó az 1807-ki 4-ik czikkben fekvő akadály, és mint már a horvát követek 1790-ben sürgették, világos szavakkal kifejezendő : hogy Fiume a horvát királyságnak kiegészítő része. Még egyet kell emlitenünk. Az 1847-ki országgyűlés nem látván kebelében a fiumei követeket, 22-dik czikkében arra kéri ő fölségét, hagyja meg Fiume városának, hogy küldje el követeit, miután Fiume az 1777-ki szept. 5-kei és J808-ki aug. 19-kei leiratok által közvetlenül Horvátországba kebeleztetett s részére az 1808-ki 8-ik czikk az országgyűlésen helyet és szavazatot is adott. így fejlődött a fiumei kérdés 1776-tól l84 r / 8-ig. Fiume 1776-ban közvetlenül Horvátországba kebeleztetvén, Horvátország főbb hatóságának volt — ennek megszűntéig—-alávetve; 1779-től 1786-ig Szeverinmegye alkatrésze volt, mi közben az igazságügy tekintetében a báni táblától függött ; az 179%-ki 61-ik czikk által elhárittattak, bár tettleg sohsem szüntettek meg a Il-ik József kormánya részérő] Szeverinmegye megszüntetése alkalmával elkövetett törvénytelenségek,* az 1807-diki magyar országgyűlés 4-ik czikke, s az 1808-diki horvát országgyűlés 8-ik czikke Fiúménak a magyar és horvát törvényhozásban helyet adott; 1822-ben bekövetkezett ujabb bekeblezése után Fiume a háromegy királyság képviseletében saját követei által képviseltetett. Ezen kapocs, valamint az igazságügyi is a báni törvényszék közvetítése mellett, volt az ujabb, s ugyancsak a horvát-szlavón tanügyi kormányzat mellett a legújabb korig, a Fiume és Horvátország közt fönálló közjogi viszony kifejezője. Ez öszszeköttetés igen gyönge volt ugyan, a min azonban senki sem fog csodálkozni, ha meggondolja, hogy Horvát- és Szlavonország közigazgatása 1790 óta igen szükkörü és korlátolt vala, s másfelől a fiumei kormányzóság hatáskörébe tétettek át azon teendők is, melyekben Horvátország, még oly korlátolt önkormányzata mellett is, érintkezési pontokat találhatott volna. Ezen adatokat a tisztelt küldöttség részre nem hajló megfontolása alá bocsátva, lehetetlen föl nem emlitenünk még a következő jogi súlypontokat is, a melyek, reméljük, megérdemlik a magyar jogtudósok figyelmét. Midőn Fiúménak, aztán Buccari, Buccarizza és Porto-Ré-nak közvetlenül Horvátországba keblezése elrendeltetett és végrehajtatott, ugyancsak Horvátország köteles volt az 1777-ki szept. 5-kei leirat folytán viszonzás fejében területe jelentékeny részét a katonai határőr-vidék számára átengedni. Ha tehát e kérdés a szigorú s tételes magyar jog szempontjából vétetik föl, maga Mária Terézia királyné nem is volt jogosítva — ha ugyan ily valami következtethető volna is az ő 1779-ki kiváltságleveléből — a horvát királyságnak egyszer már odaadott területet elvenni, annál kevésbbé, mivel ez utóbbi ezt egy másik területével váltotta volt ki. Másik jogi súlypont s minden figyelemre érdemes az, hogy az előrebocsátottak értelmében
