Felsőházi napló, 1939. IV. kötet • 1943. április 13. - 1944. november 8.
Ülésnapok - 1939-96
Az országgyűlés felsőházának 96. ülése 1943. évi december hó 22-én, szerdán. betöltetlen, ami a mi viszonyaink között azt jelenti, hogy a magyar gyermekeiknek körülbelül 25—30/6 -a nem részesülhet kellő oktatásban. Ez nagy kihatással van a gyermekek jövőjére, mert ké3Öbb esetleg éppen az iskolai végzettség hiánya folytán, tehát önhibájukon kívül nem tudják megélhetésüket és jövőjüket biztosítani. ezeken a hibákon gsak úgy lehet segíteni, ha az állami iskoláknál felesleges tanerőket — amennyiben azok nélkülözhetők — kirendelnék a felekeaeti iskolákba vagy az eimultévi gyakorlat szerint az ötödéves tanítóképzős« növendékeket tanítói szolgálatra lehetne bocsátani. Kérném a nagyméltóságú miniszter urat, hogy ebben az utóbbi esetiben ezeket a kibocsátott tanítójelölteket szíveskedjék a magyar iskoláknál alkalmazni, hogy különösen Erdélyben és a Székelyföldön egyetlenegy «magyar gyermek se legyen, ak.ï. a> tanítóhiány folytán nem részesülhet kellő népi&kolai oktatásban. . A tanítóság másik súlyos sebe a lakáskérdés. Nálunk a tanító nagyon sok helyen egyedüli képviselője a magyar államcsőmének. Nagyon gyakran rosszindulatú nép közé kerül és tudunk rá esetet, hogy a tulajdonos a lakatlan lakrészeket, amelyeket sohasam lakott s amelyek be .sincsenek bútorozva, pénzért sem engedi át a tanítónak lakás céljára. (Ügy van!) Ezeken a hibákon segíteni kell és éppen úgy, mint a városokban, a falvakban üt meg kell találni a módját annak, hogy az ilyen nem lakott lakrészeket igénybe lehessen venni tanítói lakások céljára. Az a másik megoldás, anntlyet a nagyméltóságú miniszter úr a múlt évben említett, hogy t. i. az Oncsa-n keresztül kísérelnők meg a tanítói lakáshiány megszüntetését, a távoli ,jövő kérdése. Amíg ebből valami lesz, a tanítók addig vem maradhatnak fedél nélkül, mert így a magyar tanítót úgy eem szíveden látó nép gúnyának és lenézésének tárgya lesz. A másik fontosabb kérdés, amely a tanítóság helyzetét közelről érinti, a fizetéskérdés. Erről nem akarok szólni, mert a tanítók fizetés. rendezéséneli kérdése a mai megélhetés viszonyokat tekintve az általános tisztviselői fizetésrendezés kérdésének csak egy kis részlete. Ennek a kérdenek a boncolgatását azért sem tartom szükségejnek, mert örönuaU volt módom megállapítani, hogy az igen t Felsőház szónokai majdnem kivétel nélkül állást foglaltak a tanítók jobb anyagi ellátásának érdekében, örömmel látjuk ebből, hogy ez a kérdés íme cem egy státusnak és nem egy társadalmi osztálynak a kérdése, hanem — Istennek hála — végro nemzeti és kulturális kérdés Lett . Nagy hiba, hogy a tanítók is mind a városokba akarnak kerülni, de ez. nemcsak a tanítóknál van így. Ma általában mindenki városban akar lakni (vitéz Bíró István: Sajnos!) és senki sem akar a faluban a népért dolgozni és munkálkodni. Hogy a tanítók a faluból a városokba vándorolnak, ennek egyik igen nagy oka az. hogy ma gyermekeket a lakóhelytől távol taníttatni tagadhatatlanul nagy, probléma. Az ezzel járó költségek meghaladják a tanítók anyagi lehetőségeit. Ezen a bajon vagy állami segítséggel vagy egyesületek által szervezett és fenntartott tanítói internátusokkal akartak és akarnak segíteni. Kötelességet teljesíteje, amikor ezen a helyen hálás köszönetet mondok a miniszter úr őnagyméltóságának azért, hogy az erdélyi tanítóegyesületek internátusát visszaadta a tanítóknak és biztosítani méltóztatott a megindulás lehetőségét, anyagi feltételeit is. Kérjük ezeknek a kérdéseknek jóindulatú kezelését továbbra is. De van még egy kérdés. Itt nemi a törvényekre kell hivatkoznom, hanem valami másra. Nagyon jól tudjuk, hogy a megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel küzdő Erdély keresethordozó népe a magyar felekezeti tanítóság volt. Azok az idős tanítók, akiket a bécsi döntés előtt nyugdíjaztak, igen természetesen a törvény szerint, a törvény betűit nézve, a VIII. fizetési osztály L fokozata alapján kapják nyugdíjukat, mert nem, voltak kinevezve a VII. fizetési osztályba. A törvény ez. De én úgy gondolom, hogy akik megtanulták és elviselték a nélkülözést, üldöztetést, elnyomatást, — csak 150 ilyen öreg nyugdíjas tanítóról van szó — azok számára még lehetne találni a módját annak, hogy valamilyen elismerést kapjanak — nem anyagi, hanem erkölcsi elismerést — azokért a szolgálatokért, amelyeket a magyarság érdekében teljesítettek. Mondám, ez anyagilag alig jelent valamit és csak átmeneti kiadásról volna szó, hiszen ezek már 65—70 éves öreg emberek, akik néhány év alatt ki fognak halni és neun lesznek az állam terhére. Számukra mindenesetre nagy megnyugvást jelentene ez az erkölcsi elismerés. Mi nem kértünk soha semmit, sebeket kaptunk, de sebeinkkel mem kérke'dtrünk, ezért külön jutalmat nem vártunk, de mégis jól esnék azoknak az öreg tanítóknak, ha éetüket és küzdelmei* ket a »magyar nemzet megaranyozná azzal, hogy elismerésképpen a VII. fizetési osztály alapján nyugdíjaznák őket. . Az egész tárgyalási folyamán majdnem minden sezónok »megemlítette, hogy fel kell készününk a jövőre, a háború utáni békés íüuüie. Tagbdnaiatian, hogy erre a közoktatásügy terén is szükség van. Mi a helyzeti ix& aiu. mncunuiiak. a ugy verek, a rnepejt es A nemzete* között a verseny, a küzdelem tovább íoiyijt, ebben a versenyben, ebben a küz'deiembeu azonban a fegyver az ismoia, a kultúra és az a cei, hogy lélekben,. jeiieunben minél műveltebb nemizedékei neveljünk, mert végeredményben nem attól iügg a mi helyzetünk, nogy kis vagy nagy nemzet vagyunk-e, hanem attól, hogy kultúrában, jeUemíben, becsületben, á-üozatkeazségben imiiyen magas fokra tudunk emelkedni. (Ugy van!) ftuiaät neszelünk arroi, no*y a jövő Magyarországának népi Magyarországnak kell lennie, na azonban mi a népi Magyarországot akarjuk telepíteni, akkor annak olyan. íundamentumot keil vetnünk, amexyen az épület biztosan log állni. A népi Magyarországnak pedig csak egyetlenegy biztos alapja leüet: a lelkileg és szellemileg kiművelt magyar nép. Az a feladatuk, hogy minőségi magyart neveljünk. De ne felejtsük el, hogy minőségi magyart csak minőségi nemzetnevelők nevelhetnek, s a minőségi nemzetnevelők között természetesen hivatásuknál fogva az első helyem kell állniok a néptanítóknak. így kerül a kérdések előterébe a tanítóképzés. Hallottunk több véleményt a tanítóképzésről. Némely oldalról azt monld\ják, hogy nemi volt szükség a tanítóképzés idejének felleanelésé're. Vallom és hiszem, hogy szükség volt és szükség van rá, da nem annyira a tudás, szempontjából, az értelmi szempontból való továbbképzés érdekében, hanem gyakorlati szemponttból. A& a jövendő néptanító már. a».