Felsőházi napló, 1939. III. kötet • 1942. március 10. - 1943. április 12.

Ülésnapok - 1939-64

14 Az országgyűlés felsőházának 64* ülése 1942. évi március hó 19-én, csütörtökön. kor aat mondhatom, hogy a miniszterelnök úrnak azok a szavai, amelyekkel reményt keltett bennünk, hogy Bárdossy László a külügyminiszteri széket felgyógyulása után újból elfoglalja, mindnyájunkban örömet keltett. (Elénk helyeslés.) Azt hiszem, mindenki meg van győződve arról, hogy azok közül a vezetők közül, akik felelősségük óriási súlyos tudatával a magyar külügyeket bizonyára és kétségtelenül sok sikerrel és eredménnyel vezették, talán egyik sem volt annyira erősen megáldva azzal, hogy a magyar öncélúság teljes szolgálata mellett, annyira bizalmas és megértő viszonyba tudott ivolna lenni nagy szövetségeseinkkel, mint ő. En ezt a vonalat akarnám csak megállapítani s e percben leszögezni s ennélfogva örömemet kifejezni aziránt, amit a miniszterelnök úr ebben az irányban nekünk mondott. A másik tárgy, amelyre röviden rá akarok térni, az, amit a miniszterelnök úr a szórványkérdéssel, illetőleg a, telepítéssel kapcsolatban mondott. Ez minket erdélyieket elsősorban érdekel, mint valóban nagyon sok területét a most visszatért erdélyi és magyarországi részeknek és ha ezt a tervet számba vesszük és ha konszideráljuk azokat az eszközöket, amelyekkel ez végrehajt tandó, én esak azt akarom hangsúlyozni: nem az a fontos, hogy az a telepes, aki földhöz fog jutni, Önmagábanyéve egyénileg olyan tőkeerősbe, hogy ő nagyobb tőkeerővel tud oida bemenni, hanem a fontos az, hogy azzal az indulattal, azzal a nemzetszolgálati indulattal menjen, amelyet odahoznia kell és amely az egyedüli útja annak, hogy ott valóban a, magyar telepítés a magyar élet kiszélesbülésének a lehetősége legyen. (Helyeslés.) Ezért e vonatkozásban ezzel a gondolattal akarom csalk kiszélesíteni azokat a sziajvlakat, amelyeket a miniszterelnök úr ebben a tekintetben mondott, mert nem volna helyes, ha annak a telepesnek csak az anyagi ereje jönne számba és mellékesnek tekintenénk azt az erkölcsi és nemzeti erőt, amelyet önmaga vagy családja vagy múltja vagy egyéb körülményei jelentenek. Ezután még csak egy tárgy van, amelyre szeretnék rátérni. A képviselőházban mondott beszédében érintette ezt a miniszterelnök úr egyetlen szóval, de ez a szó fontos é» én ma ebben a háborús világban és azokkal a veszedelmekkel szemben, amelyekkel nemzetünk ebben a viharos világban szembe kell, hogy nézzen, én ezt rendkívüli fontosságúnak tartom. A miniszterelnök úr jelezte azt, hogy a kormányzat a közigazgatás decentralizációját tervezi. Engedjék meg, hogy akkor, amidőn ezt a szót üdvözlöm, kissé kitérjek azokra a tapasztalatokra, amelyekre jutottam afkkor és azóta, amióta oly boldogok voltunk mi erdélyiek újra a közös magyar hazának tagjaivá lenni. Ez a tapasztalat az, hogy a magyar adminisztráció rendkívül bonyolult, rendikívül bonyolult a pénzügyi gesztió, rendkívül bonyolult azonban minden más téren is. És ha e tekintetben kritikát mondunk, ezt nem rosszakaratból, ..-vagy tisztán kritikai szellemből mondjuk, de azért, mert azt hiszem, hogy mi, akik ezen kívül éltünk, előbb és frissebb szellemmel látjuk, mint azok, akik állandóan ebben f éltek, ehhez hozzászoktak évek és évek fejlődése, tapasztalatai; és megszokásai alapján. A bonyolultságot természetszerűleg a mai háborús gazdálkodás még csak fokozza és szükséges is ez a háborús gazdálkodás, de ez ti mészetes is és ezáltal még fokozódik az a rendkívüli teher, amely a közigazgatás egyes szerveire hárul, főleg lent, mentől lejjebb me. gyünk, annál súlyosabban és annál nehezebben. Sokat gondolkoztam azon, hogy szellemileg mi az oka ennek a. rendkívüli bonyolultságnak, annak a körülménynek, hogy annyiféle fórum van, amelynek egy és azonos cselekvéshez, közigazgatási tetthez hozzá kell járulnia. Mert tapasztalatom az és nem hiszem, hogy ezt bárki is tagadhatná, hogy alig van olyan eljárás, olyan cselekedet, olyan batározat, olyan ítélet közigazgatási téren, amely nemcsak egy, hanem két-három fórumnak a hozzájárulásától, tudomásulvételétől, válaszától és viszonválaszától, de ellenőrzésétől is ne függne, mielőtt végrehajtható lenne. Azt hiszem, ez onnan származik, hogy a magyar állam a maga szerveiben nem eléggé bízik (EllentmondásoU.) s ezért mindenütt van még egj] ellenőrző faktor. Hogy csak egyet említsek fel, — nem fogok sok példába bocsátkozni — a községii költségvetés, miután azt a község megszavazta, felmegy a vármegyéhez, a vármegye ellenőrzi, a főispán ellenőrzi, onnan felmegy a belügyhöz, onnan átmegy a pénzügyhöz. A pénzügytől' megint ezen az úton jön vissza, annak, ellenére, hogy a vármegye bizonyos instrukciók alapján valószínűleg éppúgy elvégezhetné. Az eredmény az, hogy például én magam egy községi tanácsnak tagja lévén, tudok arról, hogy 1940-ben megcsináltuk az 1941. évi költségvetést és 1941 decemberében kaptuk vissza helybenhagyva. Ez demoralizál. De ez minden téren így megy végiig. Azután a rengeteg bízottság! Én mindezt annak tulajdonítom, hogy az. egyén felelősségében, kötelességtudásában, saját alkalmazottainak a tisztességében és kötelességteljesítésében nem eléggé bízik az állam. (Ügy van!) De azt hiszem, hogy ebben téved. Azért hiszem, hogy jogosult vagyok ezt mondani, mert mi Erdélyben két évtizeden at bizonyos közigazgatást végeztünk, egyházi, társadalmi, gazdasági és pénzügyi kérdéseinknek Bizonyos igazgatását, amelyet magunk között, magunkkal és a magunk erejéből, sajátmágunk ellenőrzése mellett hajtottunk végre és nem mondhatnám, hogy bármikor előfordult volna, hogy ezekben a kérdésekben visszaélés történt volna. Azt hiszem, hivatkozhatom azokra, akiknek módjukban volt ez alatt a két évtized alatt ezzel az igazgatással bizonyos kontaktust fenntartani, illetőleg ezt az igazgatást megismerni. Ha ráj,uk hivatkozom, bizonyára ők is el fogják mondani, hogy ez az igazgatás a közügynek és közpénzeknek, hiszen végre a társadalmi vagy egyházi pénzek közpénzek és kétségtelenül nem is lehetnek mások, semmiféle súlyosabb hátrányával nem járt és az emberek ós az intézmények minden ügyet teljes tisztességgel és kötelességtudással hajtottak végre. Honnan származik ez? Azt hiszem, csak onnan származik, hogy mindenki, aki egy feladatra vállalkozott, a maga személyében volt érte felelős, a saját becsülete, a saját neve, a saját tisztessége forgott kockán. Ezért kellett tehát, hogy teljesítse, hogy megfeleljen neki és nem volt az a lehetőség, hogy hivatkozhatott három-négy felettesre vagy bizottságokra, mert a bizottság mindig anonim és ennek keretében az ember anonim elhagyhat vagy elhanyagolhat dolgokkal Egészen másképp van ott, ahol az ember