Felsőházi napló, 1939. II. kötet • 1940. október 21. - 1942. február 24.

Ülésnapok - 1939-54

386 Az országgyűlés felsőházának 5h. ülése hajdúszoboszlói gyógyfürdő gyógyszállója megépülhessen és itt ezen a helyen adok kifejezést az Oti.-val szemben támasztott kívánságomnak, felszólítván az Oti.-t, hog*y építkezzék és az Oti.-tagok részére is tegye lehetővé a hajdiíszoboszlói gyógyfürdő használatát. Félek, hogy itt talán bizonyos rivalitástól féltik a budapesti publikumot, pedig ez felesleges, mert hiszen a budapesti gyógyfürdőknek olyan nagy a vonzóerejük és Budapestnek magának olyan óriási vonzóereje van, hogy Hajdúszoboszló azzal nem tud rivalizálni. Segítsük meg tehát Hajdúszoboszlót. Bátor vagyok egy kifejezetten orvosi kérdésről szólni. Amikor ebben a szerencsétlen országban az összeomlás bekövetkezett, akkor sok minden, köztük a magyar orvosi nyugdíjintézet is összeomlott és Csilléry András nevéhez fűződik az, hogy ma van orvosi nyugdíjintézet. Ennek a nyugdíjintézetnek azonban nagyon véges a teljesítőképessége. Néhány ház adja az alapot, ahhoz, hogy jelenleg 971 nyugdíjas orvos úgy-ahogy el tud tengeni. A havi 70.000 pengőt kitevő összegből havonként 70—75 t pen »őt juttatnak egy-egy embernek nyugdíj címén. Ezekután elképzelhető, micsoda reménytelen és hogy úgy mondjam, kétségbeesett helyzetben van az a fiatal orvos, amikor nekiindul az életnek és maga előtt látja azt a bizonytalanságot, hogy ha munkaképtelenné válik, nem lesz senki és semmi mögötte és nem. lesz, aki munkaképtelenné vált magasabb életkorában megsegítse. Méltóztassék úgy elhinni, ahogyan én mondom, hogy ha egy orvos beteg lesz, a kórházi ápolási költségeket, a műtéti díjat, a gyógyászati eszközöket úgy kell megfizetnie, mint bárki másnak és nincs senki, aki valamilyen vonatkozásban mintegy szociális biztosítás keretében segítségére tudna sietni. Ez az állapot nem tartható fenn. A magyar királyi kormánynak kötelessége lesz ezt a kérdést megoldani. Az Országos Orvosi Kamara, amely a kamarák összességét foglalja magában, régóta foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ezt a kérdést nyugvópontra kell juttatni. A budapesti orvosi kamara a többivel együtt kidolgozott egy tervezetet, amely röviden összefoglalva a következőket foglalja magában. ' A kötelező biztosítás terjedjen ki egységesen az egész magyar orvosi rendre, értve ez alatt azt is, hogy azok, akik már például az Oti.-nál mint nyugdíjasok természetesen biztosítva vannak vagy azok, akik mint tisztiorvosok az államnál vagy máshol biztosítva vannak, csak annyiban legyenek kötelesek a biztosításban résztvenni, amennyiben bizonyos mérvű magángyakorlatot is folytatnak. _ A nyugdíjbiztosítás ügye külön törvény útján volna rendezendő, másképpen ez el sem képzelhető, mert hiszen az az alap, amely ma rendelkezésre áll és körülbelül 7—8 millió pengőre rúg, rövidesen alig* lesz képes arra, hogy ilyen szegényesen, 70—75 pengős, havi juttatásokkal az orvosi rendnek segítséget nyújthasson. Ezt a jelenleg meglévő, mondjuk, alapul szolgáló nyugdíjintézetet kell a magyar államnak megsegítenie megfelelő alap megteremtésével és ezzel a magyar orvosi rend jövendő sorsát biztosítani. A megalkotandó orvosi nyugdíjtörvény a meglévő nyugdíjintézet tagjait megillető szerzett jogokat természetesen respektálja. A törvény foglalja magában a rokkantság, öregség esetére való biztosítást is. A nyugdíjintézeti 191*1. évi december hó 17-én, szerdán. járulékok a kamarai tagdíjjal együttesen fizetendők be; azért a kamarák vállalják a felelősséget és kötelezettséget. A járulék meg-nemfizetése ugyanúgy ítélendő meg, mint a kamarai tagdíj behajtásának kérdése. Egy végtelenül nagyfontosságú pontja ennek a mi óhajunknak a jóléti intézmények megteremtése is. És itt hivatkozom elsősorban a hírlapírók nyugdíjintézetének örvendetes és gyönyörű eredményeire. A hírlapíróknak sikerült rövid idő alatt egy hatalmas alapot teremteniük, mert hiszen .segítségükre sietett az intézményeknek, bankoknak, gyárvállalatoknak egész sora. Ismerjük ennek okait is, nagyon jól tudjuk, hogy a hírlapíróktól mindenki fél, mert a hírlapírás egy nagyhatalom, azzal lehet élni, de lehet visszaélni is és egy ilyen visszaélés sokszor nem ütközik törvénybe, úgyhogy az igazságszolgáltatás sem tud vele szemben eljárni és mégis káros és ártalmas lehet. Ezzel nem azt akarom mondani, mintha a hírlapírók nem érdemelték volna meg minden vonatkozásban azt, amit megkaptak, de ha van hivatás, amely az emberiség legszebb és legszentebb érdekét szolgálja: az egészséget, akkor az az orvosi rend, amely tényleg ezért küzd és ezért teszi éjjelét nappallá s szolgálja minden vonatkozásban az emberiség érdekét, megérdemli, hogy megfelelő támogatásban részesüljön. Mi nem kívánunk többet, csak anynyit. amennyit az ügyvédek, gyógyszerészek vagy a közjegyzők már megkaptak, mert hiszen az ő biztosításuk nagyjában lehetővé teszi azt, hogy öregségük idején szerényen meg tudjanak élni, viszont a magyar orvosi rend jövendője egyáltalában nincs biztosítva. Bátor vagyok itt néhány, gondolatot felvetni, amelynek megvalósítása lehetővé fogja tenni a jóléti intézmény megvalósítását. Az első ezek között az állami hozzájárulás, a második a vények után a gyógyszerészeknek engedélyezett fillérekhez hasonlóan ilyeneknek az orvosok részére való engedélyezése. Sajnos, amikor mi ezt kérelmeztük, elutasítottak bennünket. Ilyen az orvosi bizonyítványokra hivatalos bélyeg ragasztásának engedélyezése, hasonlóan azokhoz a meghatalmazásokra ragasztott filléres bélyegekhez, amelyek az igazságügy terén az üygvédek nyugdíjintézetének javára szolgainak. Továbbá a szanatóriumi és kórházi külön szobás betegek után hizonyos illetékeknek a kirovása, minden új gyógyszertár engedélye-; zésénél az orvosi jóléti alap javara megtelelő összeg kivetése. Ezek volnának azok a gondolatok, amelyeket a nyugdíjintézettel kapcsolatban bátor voltam előadni. Most méltóztassanak 'megengedni, hogy mint erdélyi magyar ember, pár szóban a magyar szórványkérdéssel foglalkozzam. Közismert dolog, hogy a régi világban a magyar impérium alatt egész községek oláhosodtak el. A magyar kormányok abban az időben sakkal többet törődtek a politikával és a mandátumok beszállításával, mint a magyarság sorsával. így történhetett meg az, hogy Erdélyben, Hunyad megyében szín református községek eloláhosodtak és a református pap, akit oda küldtek, nem tudott a híveivel érintkezni. Megtörtént aztán az is, hogy ezek a hívek görögkeleti ékké vagy görögkatolikusokká váltak. Ezek a súlyos és aggasztó jelenségek még ma is fennállanak a visszatért területen is, mert úgy, ahogy elmondom, tény és igazság az, hogy a pópák, a tanítók, az ügyvédek és orvosok nyil-