Felsőházi napló, 1939. I. kötet • 1939. június 13. - 1940. október 17.

Ülésnapok - 1939-9

46 Az országgyűlés felsőházának 9. ülése 1939. évi augusztus hó 11-én, pénteken. ságügyminiszter úrhoz azonban két kérelmet óhajtok intézni. Az egyik ez: ebből a törvény­javaslatból is látjuk, milyen fontos egy ügy­letnél az a körülmény, hogy írásba van-e log­lalva, vagy nincs írásba foglalva. Keresem te­hát odairányul, hogy a miniszter ur legyen szíves mentől előbb törvényhozás ele hozni azt a törvényjavaslatot, amelyet úgy hívnak, hogy kötelező okirati törvény. Ezt egy párszor már benyújtották a képviselőházban, majd vissza­vonták, majd ismét benyújtották. Bírói körök­ben, ügyvédi körökben, de a kereskedelmi és forgalmi élet köreiben is mindenki meg van ar­ról győződve, hogy egy pörnek, egy jogvitá­nak elintézése mennyivel könnyebb, biztosabb és igazságosabb, ha írás van, mintha feledé­keny vagy rosszhiszemű tanuknak vallomására vagyunk utalva, vagy pedig a feleknek eskü alatti kihallgatására. Másik kérelmem pedig az, — tekintettel arra, hogy ez a törvényjavaslat megadja a mi­nisztériumnak a felhatalmazást, hogy e három ingón kívül, amelyre a törvényjavaslat vonat­kozik, kiterjessze a törvény intézkedéseit más árura is — hogy elsősorban a kisiparosok gé­peire, szerszámaira, felszerelésére terjessze ki, hogy ők éppen olyan jogvédelemben részesülje­nek, mint az agrárlakosságnak kisemberei, akik mezőgazdasági gépeket részletre vásárolnak. Nemcsak a jogegyenlőség kívánja ezt, hanem fontos gazdasági érdek is. Végül pedig meg akarom jegyezni, hogy nagy örömmel és megelégedéssel olvastam e törvényjavaslat indokolását. Ezt az indoklást nagy jogi felkészültséggel, nagy részletesség­gel és körültekintéssel készítették. Nagy becse az, hogy a mai meglehetősen ellentétes szem­pontokat a joggyakorlat és a különféle jog­források között szemléltető alapon elénkbetárta és hivatkozott a külföldi törvényhozásokra is. Elfogadom a törvényjavaslatot. (Taps.) Elnök: Szólásra következik vitéz Barcy Gabor ő méltósága. r vitéz Barcy Gábor: Nagyméltóságú Elnök Ur! Mélyen t. Felsőház! Megnyugvással foga­dom el az árurészletügylet egy.ís kérdéseinek szabályozásáról szóló törvényjavaslatot, mert egyrészt meggyőződésem, hogy azokat a ki­növéseket és visszaéléseket, amelyek sok kárt okoztak eddig főleg a szegényebb néprétegek­nek, az új törvény eredményesen ki f^gja tudni küszöbölni, másrészt biztosítva látom azt, hogy a részletügylet kellő törvényes me­derben továbbra is fenntartható és folytat­ható lesz, ami érdeke a kereskedőnek, tehát az eladónak is, a vevőnek is, aki bizonyos cik­kekben a részletekre való vásárlásra rá van utalva. Nem lehetne ugyanis cél az, hogy a részletügyletet egyszerűen lehetetlenné te­gyük, mert hiszen a részletügyletnek megvan a maga létjogosultsága és ezzel kapcsolatban megvannak az előnyei is. A vevőre nézve az egyik és legnagyobb előny az, hogy a kellő anyagi eszközökkel nem rendelkező egyén is hozzájuthat azokhoz a szükségleti cikkekhez, amelyeket egyébként megvásárolni nem ál'na módjában, másik előnye pedig az, hogy ehhez az áruhoz hozzájuthat még mielőtt a vételárat kifizethette volna. Természetszerűleg megvannak ennek hát­rányai is, amelyek közül legfigyelemreméltóbb az, hogy könnyebben vagy nagyon sok eset­ben könnyelműbben vásárlásra ingerel és sok­szor anyagi erejét meghaladó terheket róhat a nem eléggé óvatos vásárlóra. Tagadhatatlan az is, hogy egy élelmes ügynök rábeszélésé­nek sokszor nehezebb is ellenállni. Éppen ezért a vevőre egyes esetekben előre nem látható kockázatot is jelent. Természetszerűen nagy kockázat háramlik az eladóra is, nemcsak a vevő bonitása szempontjából, hanem főleg azért, mert az árut átadta, mielőtt még az el­lenértéknek csak egy részletét is kézhez vette volna. Ez bizonyos mértékben érthetővé teszi azt, hogy az eladó súlyos megkötésekkel ipar­kodott érdekeit megvédeni és biztosítani. A törvénynek éppen az a rendeltetése, hogy az eladó és vevő érdekeit mérlegelve olyan összhangot teremtsen, amely mind a két fél igényeit és érdekeit megóvja, védi és kielé­gíti. Az igazságügyminiszter úr ő nagyméltó­sága a törvényjavaslat képviselőházi tárgya­lásakor nagyon helyesen jegyezte meg, hogy a kereskedő is sokkal szívesebben adna el kész­pénzért, mert hiszen egy csomó gondtól és adminisztratív teendőtől szabadulna meg, vi­szont a legideálisabb állapot volna az, hogy minden vevő is rendelkezzék a kellő anyagi eszközökkel, olyan mérvben, hogy szükségle­teit készpénzben vásárolhassa meg. Tisztában vagyunk azonban azzal, hogy ez egy teljesen elérhetetlen állapot és éppen ezért a mostani súiyos gazdasági viszonyok között feltatlenül szükség van egy megfelelően szabályozott részleteladási és vásárlási lehetőségre. Megelégedéssel látjuk a törvényjavaslat­ból, hogy mind a két szempontot kellőképpen értékeli és tisztában van azzal, hogy egyoldalú, merev és bizonyos határon túl terjeszkedő in­tézkedésekkel nem akarja az árurészletügyle­tet lehetetlenné tenni vagy megnehezmni, de egyben ügyel arra is a törvényjavaslat hogy az eladó egyoldalú megkötésével, jogos anyagi érdekei megvédésének túlságos megnehezítésé­vel a kereskedelmi forgalmat és közvetve a ter­melést ne befolyásolja kedvezőtlenül, főleg olyan időben, amikor minden erővel a munka fokozására, a termelés növelésére és az általá­nos életszínvonal emelésére van szükség. A kereskedői tevékenységnek árurészlet­ügylet megszorításával való megnehezítése ál­talános gazdasági és szociális szempontokon kivui indokolatlan is volna a mai iclöoen, ami­kor tételes törvénnyel akarjuk a keresztény tömegeknek a gazdasági pályákon való térhó­dítását lehetővé tenni. A keresztény keres­kedelem ma, hála Istennek, napról-napra erős­bödőben van és ilyen körülmények között tel­jesen illogikus volna, ha éppen ma iparkod­nánk a kereskedői tevékenység bizonyos terü­leteit még jobban megszorítani, amikor a ke­resztény fiatalságot hívjuk és küldjük a gaz­dasági pályákra; nem szólva arról, hogy a részletüzlet folytatása általánosságban na­gyobb személyzetet igényel, mert hiszen a fel­tétlenül szükséges ügynöki karon kívül széle­sebb terjedelmű nyilvántartásra, adminisztrá­cióra, kezelésre is van szükség, tehát ennek a kereskedelmi tevékenységnek megnehezítése a keresztény fiatalság elhelyezkedését is károsan befolyásolná. Ha az üzlet nem megy, akkor a tulajdonos kénytelen elbocsátani alkalmazot­tait, akár keresztények, akár zsidók, ha pedig az üzlet virul, akkor nagyobb létszámú alkalma­zottat kénytelen tartani, akiket a zsidótörvény rendelkezései értelmében néhány éven belül úgyis olyképpen kell kicserélni, hogy minden vállalat túlnyomóan csak keresztény alkalma­zottat foglalkoztathat. Ilyenképpen tehát né-

Next

/
Thumbnails
Contents