Felsőházi napló, 1939. I. kötet • 1939. június 13. - 1940. október 17.

Ülésnapok - 1939-28

402 Az országgyűlés felsőházának 28. ülése 19 A0 szeptember 4-én, szerdán. A miniszterelnök úr »nagyméltósága kíván szólni. Gróf Teleki Pál miniszterelnök: Mélyen t. Felsőház! (Hallj»/..' Halljuk!) A belvedereidöntés .visszahozta kelet felé az antant-hatalmak határozatából Romániával szemben annakidején elvesztett területek nagyon jelentékeny részét: pontosan félannyit, mint amekkora a trianoni Magyarország volt és körül bel ni egyharmad részét annak, amekkorára mostanig a Felvidéknek nevezett földsávval és Kárpátaljával megnövekedtünk. Ennek a döntésnek hosszú előzményei voltak. Mi hosszú-hosszú éveken át néha majdnem azt mondhatnám, hitetlenül hirdettük a békés revíziót. Azután már több meggyőződéssel es több hittel hirdettük, hogy békésen is bekövetkezhet a revízió. A hátunk mögött lévő szomorú húsz esztendőnek első nagyobb felében, mondjuk első háromnegyed részében azokhoz a fórumokhoz fordultunk, amelyek akkor a hatatom teljében voltak és azokhoz a fórumokhoz, — például a Népszövetséghez — amelyek hivatva lettek volna a békeszerződések n.verseségót letompítani és ezeket a nyersen és a háború gyűlöletében keletkezett úgynevezel 1 békeszerződéseket — vagy mondjuk állapotokat — egy egészségessé váló európai társadalom felé fejleszteni. Mindez, mint tudjuk, nem történt meg. Senki sem fejlesztett semmit. Egy status quo-t próbáltak és igyekeztek fenntartani, pedig semmiféle status quo-t nem lehet fenntartani, mert a világ mindig fejlődik. Egy rossz status quo-t pedig, amely egy egész világrészt béklyókba és bilincsekbe ver, teljességgel lehc; tétlen fenntartani. (Ügy van! Ügy van!) A mi szerencsénk éppen ezért talán éppen az volt, hfogy az úgynevezett békeszerződések ennyire rosszak volta k. Amint változtak az idők s amint a hozzánk hasonlóan járt Németország — a legnagyobb azok közül az államok közül, amelyekkel Canossát járattak s amelyeket bilincsekbe vertek — erősödött és egy zseniális vezér irányításával mind nagyobb jelentőségre telt szert és mind nagyobb hatalomra jutott, mind természetesebbé vált ezeknek az állapotoknak megváltoztatása. Mi körülöttünk is fontak egy bilincskoszorút, amelyet kisantantnak neveztek. Legtermészetellenesebb része ennek Csehszlovákia volt, a legjóllakottabb része Románia, világos, hogy lassan egymásután be kellett következnie elsorvadásuknak. Közben, sőt ,még előbb, Olaszország és az ő kiváló vezetőférfia. Mussolini (Zajos éljenzés és taps.) felismerte és elismerte Magyarország igazát, elismerte igényeinek jogosultságát az egész világ előtt. Szoros barátság fejlődött ki Olaszországgal is, amint szoros barátság állott fenn, márcsak a régi fegyverbarátság alapján is. Németországgal. Esek a körülmények vezettek azután oda, hogy ennek a két nagy államnak politikai törekvéseihez és politikai munkájához csatlakozhattunk. Ennek — egyrészt a negatívumnak: a természetellenességnek, másrészt a pozitívumnak: e két nagy állam Európát rendezni óhajtó akaratának — eredménye volt, hogy nem is egészen két esztendeje visszatért Magyarországhoz a Felvidéknek magyarlakta széle és rövid félévre rá visszatért Kárpátalja teülete. Amikor azután bekövetkezett az orosz fellépés Romániával szemben és Románia annak azonnal engedett, akkor természetes volt, hogy a magyar közvélemény is feltörő erővel követelte most már a mi jussunkat is Erdélyhez, éppen úgy, mint a bolgár közvélemény a jussát Dobrudzsához. Természetes volt az is, hogy a magyar kormánynak is meg kellett mozdulnia, mert nem tűrhettünk diszkriminációt. Azonkívül a bizonytalan állapotok következtében szükséges volt a hadsereg egy részének és később egészének a mozgósítása. A mozgósítás először biztonsági intézkedés volt, nem volt támadó szándékú, mert az volt az elgondolásunk akkor is, hogy talán sikerül békés eszközökkel -*• ugyanúgy, mint Oroszországgal szemben — a románok részéről belátást találni és megegyezésre jutni. Megmondottam vezető államférfiaknak már régebben azt, hogy ha mint magyar embert kérdeznek eingem, hogy mit követelek vissza, akkor csak egy szóval felelhetek: mindent! (Hosszantartó élénk éljenzés és taps.) De ,.ha mint felelős politikust és felelős államvezetőt kérdeznek, akkor tudom, hogy Európa érdekében, talán Magyarország érdekében is s a szomszédaihunok érdekében kompromisszumra kell gondolnom és kompromisszumra hajlandó is vagyok. Nagy lépés ez, t. Felsőház, amely nem találkozott akkor Románia részéről azzal a belátással és elismeréssel, amelyet a Dunamedencét ezer év óta birtokló nemzetnek ez a készsége jelent. Mi reméltük, megértik azt, hogy mit jelent nekünk (így területet — bármilyen nagy, vagy bármilyen kicsiny legyen, az mindegy, de akármilyen kis területet is — vissza nem követelni az ezeréves birtoklás után. Mit jelentett nekünk a kompromisszum, — ezt nem értették meg. Azokon a tárgyalásokon is, amelyek iniciáltattak és amelyeket mi a legjobb akarattal folytattunk, illetőleg kezdtünk is, mert azonnal konkrét területi javaslattal ültünk le a román bizottsággal tárgyalni, semmiféle megértést nem találtunk, csak a népcserének homályos formában való felajánlását. Mint méltóztatnak tudni, hiszen az újságokból is figyelemmel lehetett kísérni ezeknek a tárgyalásoknak íl menetét, a hosszas tárgyalásokkal, mert. a mai világban két bét is hosszú idő, nem jutottunk egy lépéssel sem előre, úgyhogy már-már ott állottunk, hogy e helyett az eszköz helyett, a tárgyalások eszköze helyett, az ország hizton sága érdekében is más eszközhöz kell talán nyúlnunk. Ekkor vállalkoztak a tengelyhatalmakarra, amire nehezen vállalkoztak és nehezen szánták el magukat — mert rendkívül kényes és rendkívül odiózus feladat döntőbírói szerepet vállalni és döntőbíróság formájában ítéletet mondani két államnak, Magyarországnak és Romániának konfliktusában. Mi különös hálával tartozunk a tengelyhatalmaknak. Először is azért, hogy egyáltalán vállaltak ilyen, minden körülmények között odiózns szerepet, másodszor, hogy olyan pillanatban vállalták, amikor ők maguk a legkomolyabb harcban állanak egy erős ellenféllel és amikor figyelmüket nyilván erre koncentrálják. Harmadszor köszönettel tartozunk azért, mert dacára ezeknek a körülményeknek és annak, hogy figyelmüket annyira saját ügyükre kellett és kell koncentrálniok, rendkívül komolyan foglalkoztak a kérdéssel. Mert aki a döntőbíróság ítéletét figyelemmel és objektíven nézi és mondjuk, aki csak valamelyest is ismeri a mi keleti országrészeinknek és egyáltalán Európa ezen részének, de különösem a keleti országrésznek, Erdélynek bonyo-