Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-73

Az országgyűlés felsőházának 73. ülése amely, sajnos, idáig rendkívüli nagy mértékben kárbaveszett. Márpedig ennek a törvénynek életbeléptetésével még nagyobb mértékben szűnik meg a lehetősége annak, hogy főként a kistermelők a hullott gyümölcsből értékes szeszt állítsanak elő. Mélyen t. Felsőház! Leginkább megdöbbent engem magának a törvényjavaslatnak 26. §-ához fűzött indokolás, amely a következőket mondja (olvassa): »A pálinkafőzdék termelését azért nem lehet korlátlanul megengedni, mert a bornak és gyümölcsnek a bor-ésgyümölcsszeszfődékben való szeszfőzés céljára történő fokozottabb mérvű felhasználása a szeszgazdálkodást anyagilag oly mértékben megterheli, hogy ezek a terhek csak a pálinkafőzdékben előállítható pálinka mennyiségének korlátozása mellett viselhetők el anélkül, hogy a kincstár számottevő veszteségeket szenvedjen.« Ez az indokolás világosan azt mondja, hogy a kistermelőknek, a kis pálinkafőzőknek kell meghozniok az áldozatot, hogy a szeszgazdálkodás veszteséget ne szenvedjen. Lehetséges — én megengedem — , hogy talán véletlenül csúszott bale az indokolásiba t ilyen élesen kifejezve, azonban majd ki fogják használni az elkövetkezendő választások alkalmával is, hogy egy törvényjavaslat indokolásában kifejezésre juttatta a kormányzat azt, hogy egy állami monopólium veszteséges voltának megszüntetéséért, amikor számtalan nagy szeszgyár, nagy mezőgazdasági és ipari szeszgyár üzemben marad, elsősorban ezeknek a kisembereknek kell meghozniuk az áldozatot. Én kérve-kérem a pénzügyminiszter urat, tegye lehetővé, hogy valamiképpen orvosoltassék ez, mert ezt lelketlen agitátorok a politikai kortéziában nagymértékben ki fogják majd használni, már pedig nekünk kerülnünk kell minden ilyen alkalmat, különösen kerülnünk kell akkor, amikor ezt az indokolást semmiféle ékesszólással sem lehet másképpen magyarázni. Ezeket kívántam általánosságban előadni. A javaslatot általánosságban elfogadom. Elnök: Kíván még valaki a javaslathoz ál; c talánosságban hozzászólni? (Nem!) Ha szólni senki sem kíván, a vitát bezárom. r A pénzügyminiszter úr ő nagyméltósága kíván szólni. ReményiSchneller Lajos pénzügyminiszter: Nagyméltóságú Elnök Úr! Mélyen t. Felsőház! Méltóztassanak megengedni, hogy mindenekelőtt köszönetet mondjak azokért a felszólalásokért, amelyek részben itt a plénumban hangzottak el, részben pedig a felsőház illetékes egyesített bizottságában. Ezekben a felszólalásokban lényegben egyetértés uralkodott. Egyetértés uralkodott abban az irányban, hogy az a megoldás, amelyet a régen vajúdó szeszkérdésre javasolunk, helyes és jó. E tekintetben tulajdonképpen nem is volt nézeteltérés. Nem volt nézeteltérés abban a kérdésben sem, hogy helyes a megoldás

1 alapelve, tudniillik az, hogy a temelési keret minden ellenérték nélkül redukálható, sőt meg is vonható. Ez volt az a két vonal, ameiyen semmiféle különbség sem volt a felsőház egyetlenegy felszólalója között sem. Ez esetben természetesen, ha elfogadjuk ezeket az alapelveket, kizárólag az a megoldás maradiját:]a az illető \ ipari szeszgyáros részére, akUöi n termelési j keretet megvontuk, hogy a gyárával azt te- j hetne, amit akar. Ebben volt differencia, ' 1938. évi július hó 6-án, szerdán. 509 Ha azonban idáig elmegyünk, akkor természetszerűen tekintetbe kell mennünk a közérdeket is, márpedig a közérdek magasabb szempontokból azt kívánja, hogy bár ezek a gyárak leálljanakés ne termeljenek több szeszt, mégis mint tartaléktermelési kapacitások rendelkezésre álljanak a jiöyőlfaen, mert elkövetkezhetik egy olyan idő, amikor a szesztermelést hirte len, egyik napról a másikra a maximumra kell felfokoznunk. Hogy ebben az esetben esetleg szeszhiánnyal küzdjünk, ezt senki sem vehette magára, ezért a felelősséget senki sem vállalhatta, következésképpen, minthogy az egyik oldalon ezt a felelősséget vállalni nem lehetett és a másik oldalon azt sem lehetett kívánni a magánkézben lévő ipari szeszgyáraktól, hogy azok tulajdonosai gyáraikat változatlanul karban- és üzemképes állapotban tartsák, de ugyanakkor ne termeljenek semmit, nem maradt más út. mint a kisajátítás azokra a nagy gyárakra nézve, amelyekre nézve ez lehetséges és az üzembentartásnak kártalanítás mellett való megszüntetése azokra a gyárakra nézve, amelyeknél a gyár az eddigi üzemektől el nem különíthető. Ezt a gondolatmenetet, amelyet bátor voltam kifejteni a képviselőház bizottságában és plénumában is és a felsőház bizottságában is, változatlanul mindenki helyesnek, jónak és célravezetőnek találta. Hol volt az eltérés? Az eltérés csak ott volt a bizottságban, — a képviselőházban kevésbbé, de a felsőház bizottságában határozottan megnyilvánult az eltérés a tekintetben — hogy a kisajátítási árat hogyan állapítsuk meg. Mint méltóztatnak tudni, a törvényjavaslat részletes szabályokat tartalmaz a tekintetben, hogy a kisajátítási árat milyen számítási metódus szerint . kell megállapítani. Ezzel szemben az egyesített bizottság azt a javaslatot tette, hogy az esetben, ha valaki ezzel a megállapítással nincs megelégedve, elmehessen a bírósághoz és a bírósággal a kisajátítási törvény alkalmazása mellett állapíttathassa meg azt az árat, amely neki a kisajátítás ellenében jár. Mélyen t. Felsőház! Ha ezt az indítványt a mélyen t. Felsőház magáévá tenné, akkor tulajdonképpen a törvényjavaslatnak a kisajátításra vonatkozó 23. §-ának alkalmazására csak az esetben kerülhetne sor, ha valakinek az volna a véleménye, hogy ő így jobban jár, mert akkor ő nem fog a bírósághoz elmenni, megelégszik az így kiszámított árral és akkor nincs helye bírói eljárásnak, mert a kincstár nem mehetne a bírósághoz. Viszont ha valaki ezzel az árral nincs megelégedve, akkor elmehetne a bírósághoz és kérhetné ott az ár megállapítását, mégpedig a módosító javaslat szerint a kisajátítási törvény alkalmazása mellett. A kisajátítási törvényt azonban a jelen esetben nem lehet alkalmazni. A kisajátítási törvénynek nincsenek olyan rendelkezései, amelyek egy ipari szeszgyár kisajátításánál alkalmazhatók lennének, mert az 1881 :XLI. tcikk, amely a kisajátításról szól, 9. §-ában kifejezetten azt mondja, hogy »kisajátítás tárgyát csak ingatlan dolog képezheti«. Következésképpen, minthogy itt nemcsak ingatlanok kisajátításáról van szó, hanem ingóságokról is, a bíróságnak nem volna milyen jogszabályt alkalmaznia s teljesen egyéni jurisdictio-ra volna bízva, hogy hogyan állapítja meg annak a kisajátítandó ingó tárgynak az értékét. A 27. § tartalmaz ugyan némi allúziót, — ezt vá79*