Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.

Ülésnapok - 1935-61

160 AÁ országgyűlés felsőházának ál. üli sági krízis, jött a pénzügyi krízis, úgyhogy ezt a törvényjavaslatot, gondolom, félretették vagy nem készítették elő, egyszóval nem volt lehetséges letárgyalni. Most a Darányi-kormány élibénk tette a javaslatot s azt hiszem, egyetért velem az egész t. Felsőház, ha én a sokszázezer munkás nevében, de a magunk nevében is hálatelt szívből fakadó bensőséges köszönetet mondok a miniszterelnök úrnak és a földmívelésügyi miniszter úrnak azért, hogy idehozta ezt a törvényjavaslatot és sok keserves aggodalomtól mentette meg a súlyos munkát végző mezei gazdasági munkásokat. (Helyeslés és éljenzés-) Legyen szabad most még néhány szóval magához a törvényjavaslathoz, hozzászólnom. (Halljuk! Halljuk!) Amidőn az első szöveget olvastam, azt láttam, hogy abban az özvegyekről, illetőleg a munkavállaló asszonyokról nem történik valamiféle gondoskodás. Ez hiányzott belőle. Most azonban pótoltatott a képviselőházi tárgyalások során azzal, hogy ez lehetővé van téve. Még két hiányt látok benne, amelyekre pár szóval rá kívánok mutatni. (Halljuk! Halljuk!) Ez a két hiány nézetem szerint a kö. vetkező: A mezei munkás gyermekkorától fogva fokozódóan súlyos munkát végez, a nyári munkálatok alatt sem éjjele, sem nappala nincs, (Ügy van!) a legszerényebb módon kell megélnie és hamar kivénül, megrokkan, úgy hogy az én érzésem az, hogy a 65 esztendő túlságosan magas. (Úgy van! Úgy van!) Én azt ajánlottam volna, — arra még rá fogok térni, hogy mit ajánlok — ha a földmívelésügyi miniszter úr nem tett volna egy nyilatkozatot erre vonatkozólag, hogy 60 évre szállítsuk le ezt a korhatárt, ezzel párhuzamosan a tűzharcosok korhatárát is, akik nagyon is kiérdemelték, hogy öreg napjaikat nyugalomban tölthessék. A bizottsági tárgyalás alkalmával azonban <a földmívelésügyi miniszter úr szószerint ezeket mondotta: »Elmentünk a lehetőség határáig; többet nem tudunk adni.« Ez előtt meg kell hajolnom, és csak azt a kérést vagyok bátor a miniszter úr elé terjeszteni, hogy ha megjön a lehetősége qnnek, méltóztassék ezt tekintetbe venni, mert fontos, hogy a magyar mezei munkás nyugodt lélekkel dolgozhassék, hogy azután öregségében betevő falatot is találjon* ami a^ legkevesebb, amelyet az ő szorgos életével megérdemel. (Ügy van!) Igaz, hogy igen nagy áldozatot követe] már maga a törvényjavaslat a mezőgazdáktól is. de kérdem: ki ne áldozna ia lehetőség határáig szívesen azokért, akik munkájukkal mindnyájunknak a kenyerét teremtik meg? (Ügy van! Úgy van!) Azt mondottam: »a lehetőség határáig«, mert a tehernek feltétlenül és minden körülmények között egyensúlyban kell lennie a teherbírás sal. Ha ezt^ túllépjük, akkor összeomlik a gazdasági élet és > megbénul r az adóalany. Hogy ez azután mit jelent, azt, úgy hiszem, felesleges, hogy itt megbeszéljük. A miniszterelnök úr egyik beszédében egy végtelenül bölcs kijelentést tett, amelyet szeretném, ha minden gazda házában aranykeretbe foglalva elhelyeznének olyan helyre, ahol azt mindennap látni lehet. A kijelentés ez: »A legjobb szociális politika a jó gazdasági politika.« Ez, abszolút igazság, melyhez szó nem férhet. Mielőtt azonban befejezném felszólalásomat, még egy kérésem van az igen t. kormányhoz» főképp a miniszterelnök úrhoz, még pedig ?é I93Ê, évi április ko 8-án, pénteken. az, hogy ha annak lehetősége, bekövetkezik, méltóztassék a magyar népnek még egy osztályáról gondoskodni. Azt hiszem, helyes szót használtam, amikor azt mondtam, hogy osztályáról, mert ez egy egészen különleges, a legnehezebb munkát végző népréteg, amely távol családjától, éjjel-nappal dolgozik a legszerényebb megélhetési lehetőségek között, keres, de csak annyit keres, hogy hazatérve legtöbbnyire éppen csak télire tudja családját vele eltartani. Ez a kubikosok rétege. A kubikosok éppen úgy, mint ahogy előbb említettem általában a magyar népet, a harctéren legkiválóbb katonáink közé tartoztak, akikben minden körülmények között biztosan és feltétlenül megbízhattam. Magában Csongrád megyében a családtagokkal együtt körülbelül 40.000-en vannak. Vannak más megyékben is, tehát nem olyan óriás számban, úgyhogy remélem, hogy be fog következni az az idő, amikor ezekről is majd hasonló törvényjavaslattal lehet gondoskodni. Ha azután el tudjuk érni azt, hogy a falu a kimondhatatlanul nehéz idők és a nyugodtan, önmegtagadással viselt súlyos nélkülözések után végre virágzásnak indul és a munkásnép magának és családjának tisztességes megélhetést és azután magának nyomortól mentes öoregséget tud biztosítani: akkor szent meggyőződésem,^ hogy nyugodt, derűs lélekkel tekinthetünk drága magyar hazánk újabb ezer esztendeje elé. A törvényjavaslatot, mint kerettörvényt és mint olyant, amelyet a helyzet szerint még tágítani is lehet, igaz örömmel úgy általánosságban, mint részleteiben megszavazom. (Hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps a Ház minden oldalán.) Elnök: Szólásra következik Biró Zoltán ő méltósága. Biró Zoltán: Nagyméltóságú Elnök Ür! Igen t. Felsőház! Ö kir. Fenségének felszólalása után, aki a terhek egy részét viselő birtokososztály nevében üdvözölte ezt a törvényjavaslatot, igen nehéz helyzetben vagyok én, aki, mint magam is, a munkám után élő ember, a javaslatot — őszintén megvallom— kifogásolom. Ne méltóztassék azonban félreérteni. Kifogásolom nem azért, mintha az intenciót hibáztatnám, nem azért, mintha nem volnék meggyőződve arról, hogy a kormányzatot a legjobb szándék vezette, de kifogásolom azért, mert szerény meggyőződésem szerint a javaslat keveset ad. Talán bizonyos mértékig ellentétbe is kerülök önmagammal, hiszen mint az Erdészeti Egyesület ügyvezetője, megfogalmaztam és aláírtam azt a beadványt, amely akkor, amikor indokolás nélkül négy napra került kezünkbe a javaslat, elismerte és hálás köszönettel vette, hogy a kormányzat ezt a javaslatot előterjesztette és a hibáknak csak egy részére mutatott rá. Amikor azonban az indokolás is a kezembe került és' azokkal a számadatokkal is kezdtem foglalkozni, amely számadatokra az indokolás — sajnos — nem tér ki, akkor arra a meggyőződésre jutottam, hogy ennél a törvényjavaslatnál, amely a legteljesebb szociális érzékből, a legjobb keresztény indulatból és meg vagyok győződve róla, hogy nemzeti kötelességérzetből fakadt, a bábaasszonyi tisztet egy olyan aggódó kapitalista elgondolás látja el, amely nem mert olyan terheket sem vállalni, amely terheket vállalnia feltétlenül kötelessége lett volna. Méltóztassék megengedni, hogy én a törvényjavaslatot öt szempontból vegyem bírálat alá.