Felsőházi napló, 1935. III. kötet • 1937. október 26. - 1938. augusztus 18.
Ülésnapok - 1935-58
Az országgyűlés felsőházának 58. ülése 1938. évi február hó 10-én, csütörtökön. 113 kamaraszínháza állíttassák fel, a nagy színház pedig az említett új téren. Ez mindenesetre kegyeletes és szép gondolat és méltó, hogy a Nemzeti Színház ragaszkodjék a kegyelethez. Ennek is van azonban egy gyakorlatilag meggondolandó oldala. Ha a kis színház a nagy színház mellett épül fel, akkor egy az üzemi személyzet, az öltöztetőszemétyzet, sőt maga a színház épületének az öltözőkre vonatkozó része is egy helyben kezelhető és építhető fel, ez tehát sokkal takarékosabb megoldás, mintha a kis színház távol esik a nagytól, ami egészen külön üzemköltséget jelent. Az, hogy a színhazak egymás mellett vannak, verseny ée versengés dolgában nem jelent akadályt, hiszen például Londonban egy utcasoron számos színház van, anélkül, hogy ennek káráról panaszkodnának, sőt Münchenben is így van megoldva a nagy és kis színház kérdése, tulajdonképpen egy épületben vannak. Bármi lesz is azonban annakidején a meghozott döntés, egy bizonyos, az, hogy a Nemzeti Színház új hajlékának felépítése nagyon sürgős, 25 évi halogatás után szinte a nemzeti becsület kérdése. Felmerült az a gondolat, hogy ma, amikor a komoly drámatermelés külföldön éppúgy, mint nálunk, valóban szegénynek mondható, — az olyan drámákat értem, amelyek a Nemzeti Szamiház erkölcsi és • művészi választékossága szempontjából'szóbajöhetnek — szüksége van-e a nemzetnek egyszerre két állami nemzeti színházra? Szinte az a falusi bíró jut eszembe, aki a községében lévő két szélmalom közül az egyiket lebontatta azzal az indokolással, hogy két malom számára nincs elég tér. Félni kell tőle, hogy két nemzeti színház számára sincs elég hely. Bármint dőljön el azonban ez a kérdés, egy dologra már most szeretném a figyelmet felhívni. (Halljuk! Halljuk!) A színház — ezt nagyon sokan hajtogatják ma — válságban van és pedig állítólag a mozgóképszínházak miatt. Nem gondolom, hogy pénzügyileg megállhat ez az elterjedt felfogás, mert hiszen a mozgóképszínházak helyárai folyton emelkedtek, a komoly színházak helyárai pedig folyvást csökkentek, úgyhogy ma körülbelül egy színvonalon állanak. Válságban van azonban a színház azért, mert maga döntötte magát válságba. Nem maradt meg a maga útján, nem bízott az élő szó erejében, az eleven egyéniség hatásában, az eleven színjátszásban és minden vonatkozásban közeledni akart— ami ránézve lehetetlen — a mozógépszínházhoz, annak változatosságához, díszletekben való gazdagságához. Ez az utóbbi szempont természetesen sohasem érhető utói, mert hiszen a mozgóképszínházak fényképezőgépének az Alhambra, a Louvre és minden a világon rendelkezésére áll, mert hiszen egy darabhoz egyszer épít vagy keres díszletet az egész világ számára. Azután igyekezett a színház olyan technikai felszerelésekhez és találmányokhoz folyamodni, amelyek a mozgóképszínházak gyorsaságát és változatosságát bocsátanak rendelkezésére. Erre szolgált először & forgószínpad, amely némely darabnál csakugyan meggyorsította az előadás menetét, a drámát, a drámaírást azonban rendkívül károsan befolyásolta, mert olyan lehetőségeket adott technikai úton az újabb írók kezébe, amelyek a drámát^ alapjában támadták meg, megbontották a dráma egységét és megbontották a drámai jelenetek összpontosítáFELSŐHÁZI NAPLÖ. III. sát. Ezt követte azután a tolószínpad. Minthogy a forgószínpadnál csak a körnek egy ciklusa volt felhasználható, következett tehát az a találmány, hogy az egész színpadra egy új díszletet lehetett egyszerre betolni oldalról, vagy hátulról. Ezt követte azután egy még további lépéssel a Rothschildok párisi elgondolása, amely liftszerűen egész sereg színpadot tud süllyeszteni és felemelni, de ez a színház odajutott, hogy ma darabjai nincsenek ós közönséget egyetlen dologgal bír csak hozni, azzal, ha ezt a csodálatos technikai apparátust mutatja be a nyilt színen. Legújabban — egyelőre csak papíron — már olyan tervek is készültek, amelyek forgó nézőtérről beszélnek, amelynek az volna a célja, hogy a színpad kerete ne zárja be a képet. Ez azonban felesleges, mert hiszen egy festményen sem a ráma sarkaiba néz a szem, hanem önkénytelenül' a kép közepére. Amit én ezzel mondani kívántam, az az a kérelem, midőn az új színház építéséről, annak kiviteléről lesz szó, az illetékes körök ne gondoljanak arra, hogy technikai trükkel győzzék le az eddigi színházakat, mert ezek a technikai berendezések még meg sem valósulnak az egyik színháznál, máris jelentkezik egy másik, amely az előbbieket túlszárnyalja. A művészi iszempontokntak, az lakusztikániaik. és annak kell irányadónak lennie, hogy jól lehessen játszani, hogy a színpad alkalmas legyen társalgási darabok közeihozatalára is. Ezek itt a főszempontok, nem pedig a technikai csodákban bízó vállalkozások. (Úgy van! Ügy van!) A Nemzeti Színház felépítése azonban mindenképpen rendkívül kívánatos, mert remélhető, hogy ezzel újra fellendül a magyar nemzeti színjátszás művészete és fellendül a magyar drámaírás is. E kettő rendkívül szórós kapcsolatban van, mert csak jó darabokat lehet és érdemes jól játszani. A mai, könnyen termelt darabok legnagyobb része puszta komédiázásra alacsonyítja le a színészt. (Ügy van! Ügy van!) Remélhető, hogy a Nemzeti Színház új épületében ki fog épülni az új Nemzeti Színház is, az a műintézet, amely méltó utóda lesz a százéves Nemzeti Színháznak, mind a nemzeti szellem, mind az általános műveltség terjesztése és a közízlés emelése dolgában. A javaslatot elfogadom. (Élénk éljenzés és imps.) Elnök: Kíván még valaki szólni 1 ? (Nem!) Ha szólni senki nem kíván, a vitát bezárom. A miniszter úr kíván szólni. Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszteri: NagyméJitóságú Elnök TTr! Iigeni t. Felsőház! A felsőházi vitáiknak — néhány év óta észlelem — az a sajátossága, hogy a aniniszterniek a viták után rendszerint nem marad mondanivalója. Nem marad mondanivalója, mert egyrészt a Felsőház, összetétele, másrészt pedig a Felsőház tagjainak sokoldalú és egyetemes érdeklődése következtében a vita rendszerint kimeríti az összes szakszempontokát. Ma ugyanebben a helyzetben vagyok. Domanovszky Sándor, a magyar történetírás kiváló tudománya (művelő je és Voánovich^ Géza, a magvar irodalomtudomány és a r színházi tudományok egyik legelsőrangú képviselője szólottak előttem a Nemzeti Színházról és nekem az ő szavaikat új szempontokkal és új adatokkal kiegészítenem alig lehet. Az a szigorú szakszerűség és amellett abszolút tárgyilagosság, amely az ő felfogásukat 22
