Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.

Ülésnapok - 1935-38

U Az országgyűlés felsőházának 38. ülése 1937. évi január hó 28-án, csütörtökön. a budapesti ügyvédi kamara maga választotta az ügyvédi és bírói vizsgához a cenzorokat, most csakis kijelölési joga lesz. Nem fogadhatom el azt az indokolást, amelyre a bizottsági jelentés utal, hogy ez nem sértheti a kamara autonómiáját azért, mert időközben az ügyvédi vizsga egységes bírói és ügyvédi vizsgává lett. Hiszen annak a törvénynek a meghozatala óta 20 vagy még több év telt el s ezalatt autonomikus alapon gyakoroltuk a cenzorválasztás jogát és nem volt ellene senkinek sem kifogása* Az ügyvédség jogait és kötelességeit tekintve, meg kell állapítanom, hogy a törvényjavaslat az ügyvédség kötelességeit jóval súlyosabban állapítja meg, mint! az ügyvédség jogait. Minden ügyvédi rendtartásnak a homlokára kellene tulajdonképpen felírni, hogy teljes szólásszabadság illeti meg az ügyvédet ügyfele érdekében. Ez a törvényjavaslat egyáltalában az ügyvédi szólásszabadságról nem intézkedett, csupán a képviselőház utólagosan vett be egy erre vonatkozó kijelentést. Abból indultak ki a törvényhozók, hogy szükségtelen hangsúlyozni a szólásszabadságot, hiszen Magyarországon szólásszabadság van és az mindenkit egyformán megillet. Ez nézetem szerint nem így van. Az az ügyvédi szólásszabadság, amelyre én hivatkozom, egy ius speciale. Ez jelenti a kritika jogát. Joga van, sőt kötelességo az ügyvédnek kritizálni, ha kell, a tényállást és a tényállásban szereplő embereket; joga van kritizálni, ha szükséges, a bíróságok és a hatóságok intézkedéseit és ténykedéseit. Ilyen szólásszabadság nem illet meg mindenkit és nem subsummálható a generális szólásszabadság fogalma alá. De szerencsétlenül is fogalmazta meg a képviselőház ezt a szakaszt, olyképpen, hogy az ügyvédet ügyfele képviseletében a törvényeinkben meghatározott keretben szólásszabadság illeti meg, mert olyan törvényünk nincs, amely a szólásszabadság kereteit meghatározná. Vannak törvények, amelyek büntetik azt, ha valaki visszaél a szólásszabadsággal, ha azonban valaki visszaél a szólásszabadsággal, az már nem szólásszabadságot, hanem meg nem engedett cselekményt gyakorol. A szólásszabadsággal kapcsolatosan perrendtartásunkban és más törvényekben felsorolt ilyen cselekmények: az ügyvédnek rendet zavaró, a tárgyalás menetét lehetetlenné tevő magatartása, vagy pedig az, hogy sértő kifejezéseket használ. Nagyon helyes, hogy ha ilyen esetekben szigorúan büntetnek, mert az ügyvédnek elsősorban magának kell jó példával elől járnia, hogyan kell mindenkinek viselkedni a bíróságok előtt, de nem lehet azt mondani, hogy ezek a rendelkezések a szólásszabadság kereteit meghatározzák. Az 1874. évi XXXIV. te. szerint az ügyvédet teljes szólásszabadság illeti meg. A mostani törvényjavaslat szerint nem illeti meg télies szólásszabadság, csupán szólásszabadság. Félő, hogy a bíróságok azt fogják majd mondani, hogy a törvényhozásnak azt volt az akarata, hogy a jövőben az ügyvédet ne illesse meg olyan mértékben szólásszabadság, mint amilyen mértékben az 1874-es törvény alapján megillette, hiszen a »teljes« szót a törvényhozás kihagyta. Az 1874: XXXIV. te. 19. §-a széles körben állapította meg a kamarák hatáskörét. Ez a törvényjavaslat szűkíteni akarta ezt a hatáskört, azonban az igazságügyminiszter úr ő excellenciájá*nak megértése folytán mégis belekerült a törvényjavaslatba, hogy nemcsak jogalkalmazási, de jogalkotási kérdésekben is joga van a kamaráknak véleményt adni. Erre a rendelkezésre nagy súlyt kell helyezni azért, mert az igazságügyminiszter jogi kérdésekben máshonnan is kaphat véleményt, nevezetesen az 1891 : XVII. te. a bíróságok kötelességévé teszi, hogy az igazságügyminiszter felhívására, sőt bizonyos esetekben önként is véleményes javaslatokat terjeszthessenek elő. Azt kérdezhetné a t. Felsőház, hogy ha ilyen rendelkezés van, miért kell az ügyvédi kamaráknak is megadni ezt a jogot? Erre azért van szükség, mert minden éremnek két oldala van. A bírák az állami hatalomnak, az állami szuverenitásnak a képviselői, ők minden reformot igen természetesen elsősorban az állam szempontjából tesznek megfontolás tárgyává. Ezzel szemben az ügyvéd a polgárságnak, a nagyközönségnek, a nemzetnek az ügyvédje és ennek érdekét tartja szem előtt még akkor is, ha ezek az érdekek kollízióba kerülnek az állam vélt érdekeivel. Nagyon kívánatos lenne, ha a gyakorlati élet megengedné, hogy akkor, amikor az ügyvéd egy ügyet vállal, mindjárt nyilatkozzék arról, hogy hogyan.fog ez az ügy befejeződni, milyen utakat és módokat kell választani a siker reménysége szempontjából, és mennyibe fog ez az ügy kerülni. Csakhogy ez lehetetlen, még pedig azért, mert ez ezer és ezer mindenféle dologtól és körülménytől függ. A 77. §-nak az a rendelkezése, amely kötelességévé teszi^ az ügyvédnek, hogy írásban nyilatkozzék aziránt, hogy milyen jogcselekmények elvégzésére vállalkozik, helyes, de attól félek, hogy ennek nem lesz nagy gyakorlati jelentősége. Sőt attól is kell félni, hogy a fizetni nem tudó, vagy nem akaró, rosszlelkü kliens az ügyvéd ellen fog fellépni, ha majd költségkövetelését fogja vele szemben érvényesíteni. Az ügyvédi könyveknek és feljegyzéseknek kérdését rendezte az 1874 : XXXIV. te. Ez tehát nem új. Sérelmesnek tartom azonban az 57. §-nak negyedik bekezdését, amely azt mondja, hogy az ügyvédet törölni kell a kamarából, ha időlegesen, vagy pedig végkép munkaképtelen betegség folytán. Kérdezem: ki állapítsa meg tulajdonképpen azt, hogy mikor áll be az az ideiglenes, vagy az a végleges munkaképtelenség! Vájjon kinek árt az, ha egy ügyvéd be van jegyezve a kamarába, aki beteg és ennélfogva agendákat nem végez és nem végezheti Hiszen a jelölteknél sincs elrendelve, hogy azok egészségi állapotát vizsgálják. Én tehát ezt a rendelkezést teljesen feleslegesnek tartom, annyival is inkább, mert nem is bíróság, de adminisztratív hatóság fog ebben a kérdésben dönteni, tudniillik a kamarák fognak elsőfokon és a csúcsszervezet másodfokon eljárni. Nagyon fontos a törvényjavaslat 66. §-a, amely az összeférhetlenségről szól. Készséggel elismerem, hogy a törvényjavaslat e tekintetben nagy haladást jelent, mert az összeférhetlenség megállapítására vonatkozólag in proce dendó kifogástalan intézkedéseket létesít. De csak nagy általánosságban és elvekben mondja meg, hogy tulajdonképpen mi összeférhetlen az ügyvédi foglalkozással. Szeret ném ezt egy kicsit szubstanciálni. Én nem taxációt akarok, de egy exemplikációt, hogy legyen egy útbaigazítás ama bizottság számára, hogy mit is értett ezalatt és mit is akart ezáltal elérni a törvényhozó. Nevezetesen nem engedhető meg szerintem, hogy ügyvédek akár az. államnál, akár törvényhatóság