Felsőházi napló, 1935. II. kötet • 1936. október 20. - 1937. július 15.

Ülésnapok - 1935-40

Az országgyűlés felsőházának UO. ülése disszonáns hang sem zavarta az előadást és a végén a tömeg a Himnusz hangjai mellett osz­lott szét. Még nagyobb hatást érünk el a szö­vetkezeti oktató filmünkkel, amely egy primi­tív történet keretén belül demonstrálja, hogy mit érhet el a szegény ember az önsegély alapján. Nagy körzetekből sereglenek össze a népek annak meghallgatására. A mai áramlatok közepette azonban kizá­rólag propagandaelőadásokkal már nem érhe­tünk célt. Enyhíteni kell a kisember sorsán. Munkát kell neki adni, de olyan munkát, amire az országnak is szüksége van. A kormánynak megvan az errevonatkozó Programm ja, de pénz hiányában csak lépésről­lépésre valósíthatja meg. Pedig legnagyobb­részt produktív befektetésekről lenne szó. Be­látom, t. Felsőház, hogy a költségvetés egy beruházási programon gyorsabbütemű végre­hajtására fedezetet nem nyújthat. De kérdem, mi akadálya lehet egy — mondjuk, négy-ötéves — nagyobb szabású beruházási terv belföldi kölcsön útján való finanszírozásának? Azt hiszem, csakis a tőke bizalmatlansága a valu­táris helyzet miatt. Ámde — szerencsére — ez a tőkeszükséglet találkozik a kis- és nagytő­késeknek azzal a régi vágyával, hogy megta­karított pénzüket valami értékálló, fixkamato­rású értékpapírbain helyezhessék el. Erre vár régóta már mindenki. Egy be 1­földi fontkölcsön például, amely törvény ere­jével ugyanazt a felárat biztosítaná a kölcsön szelvénybeváltásánál és visszafizetésénél, mint amilyent a Jegybank — a fizetés időpontjá­ban — például a devizaigénylőknek, vagy az Angliába utazó közönségnek felszámít, sze­rintem teljes sikerre tartihatna számot. Ha a gazdag és hatalmas Franciaország­ban a kormány — elvei szögreakasztásával — nem csinált presztizskérdést egy idegen pénz­egységre szóló belföldi kölcsön kibocsátásából, akkor szabad-e nekünk megfosztani az ország lakosságát attól a lehetőségtől, hogy megtaka­rított pénzét értékálló módon konzerválhassa, különösen akkor, ha ezzel egy csapásra mun­kát, kenyeret (adhatunk a néLkülözéssel küsz­ködő értelmiségnek és nincstelen tömegeknek, lendületet a termelésnek, iparnak, kereskede­lemnek, növelhetjük az állam bevételeit és last but not least: a lakosság körében olyan légkört teremthetünk, hogy a titkos szavazás­tól belátható időn belül nem kellene az ország békéjét és nyugalmát féltenünk. Mert azzal legyünk tisztában, hogy csak egy gazdasági prosperitás képes az. állástalan értelmiségnek kenyeret, a nincsteleneknek pedig munkát ;;dni. íróasztal sajnos, több van a kelleténél. Egy ilyen kölcsön — amint azt a francia példa is mutatja — a pengő valutáris helyze­tét csak javíthatná, a magángazdaság pedig, ha egyszer lendületbe jött, később önmagából termeli ki a továbbfejlődéséhez szükséges ener­giát. Amikor a felvett gondolatokat at. kor­mány ê? a felsőház figyelmébe ajánlom, a törvényjavaslatot úgy általánosságban, mint részleteiben elfogadom. (lËienzés és taps. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik Hegedűs Lóránt ő nagyméltósága. Hegedűs I-óránt: Nagyméltóságú Elnök ÜT! Mélyen t Felsőház! A Ház minden eeryes tagjának külön szíves elnézését kérem, nem­csak azért, mert szerénytelenül már meghívá­1937. évi március hó l-6án, kedden. 93 som napján belső okokból szólásra jelentkez­tem, hanem azért is, mert igen nagy elfogult­sággal kell megküzdenem, hiszen majdnem húsz éve annak, hogy utoljára voltam a tör­vényhozás tagja. Akkor ősi székely földem vá­rosát képviseltem, amely most ott vergődik a román tengerben. Akkor Tisza Istvánnak áll­tam oldalán és néhányan vagyunk idebent, akik még mindig őt tartjuk vezérünknek. Ne néltóztassék rossznéven venni, nem csoda, ha tehát az embert elfogja az elfogultság. Hisz mi is úgy vagyunk, mint Bip van Winkle, aki, amikor 20 év múlva visszajött és belenézett a kút tükrébe, azt látta, hogy bizony ő is és elvei is kimentek a divatból. Ez nem is csoda. A csoda az, hogy 20 évvel ezelőtt és most is a vá­lasztójogi javaslatot tárgyalja a magyar tör­vényihozás {Derültség.) és mindeddig ezt meg­oldani nem sikerült. Ez igen nagy baj. Mind­nyájan, — előttem szólott almási Balogh Ele­mér nagyérdemű barátom is — akik külföldön igyekezünk a magyar igazságért propagandát kifejteni, tudjuk, milyen rettentő küzdelmet kell folytatnunk a nyugati államok közvélemé­nyével, amikor folyton azt halljuk, hogy Orosz- ' országot kivéve még csak Magyarországon nincs behozva a titkos választójog és a kisan­tant igen ügyesen kihasználja ezt az állapotot arra, hogy azt hitesse el, hogy a magyar poli­tika a legvégzetesebb politikai kórságban: nép­iszonyban szenved. Ennélfogva ezt a problémát tovább halasztani nem lehet és ha nem lehet, akkor meg is kell oldani, annál is inkább, — és ebben osztozom mind Tomcsányi Móric ő mél­tóságának, mind előttem szólott t. barátomnak nézetében — mert most igen kedvező a pilla­nat. Kedvező azért, mert maga ez a javaslat, amelyet oly rendkívüli ekmeéllel boncolt szét Tomcsányi Móric ő méltósága, igen józan és becsületes munka, amely alkalmas arra, hogy megindítsa azt az alkotmányjogi reformot, amelyet — ebben Balogh Elemér felsőházi tag úrnak adok igazat — nem is lehet ettől elvá­lasztani. De van ennél fontosabb dolog is. Darányi miniszterelnök úr — az eddigi próbálgatások­kal szemben — rájött arra, hogy nem pártkér­dést kell csinálni az alkotmányjogi javaslatok­ból. Minden párt megbukik, amely azt hiszi, hogy a nemzet felett áll és nem a nemzetnek van alárendelve. A pártnak alá kell rendelnie ma­gát a nemzetnek és akkor nagyon sokáig tart­hat az uralma. Nemrég a Kormánypárt részé­ről és az ellenzék részéről is olyan választójogi javaslatok jelentek meg, amelyek torzak és mert párt szempontból alakultak, máshova, mint a parlamenti múzeumba, nem valók. (De­rültség.) A miniszterelnök úr rájött arra, hogy a magyar egy dacos nép, s hoerv nálunk egy gyüszünyi mézzel tovább lehet jutni, mint egy hordó méreggel és rájött arra is, hogy az alkot­mányjogi reformokat máskép, mint pártközi megegyezéssel, keresztülvinni lehetetlenség. Nagyon emlékeztet engem ez az időszak arra, amikor majdnem 40 évvel ezelőtt Széli Kálmán idejében beléptem a parlamentbe. Nem azért, mert szintén Kálmánnak nevezzük a mi­niszterelnök urat, (Derültség.) — tény, hogy Tisza Kálmán és Széli Kálmán ideje óta a Kálmán névnek nálunk megnyugtató és hosszú lejáratú hangzása van — (Elénk derültség és taps.) hanem azért, mert mint akkor a válasz­tási reformot és a kúriai bíráskodást a pártok együtt vitték keresztül, most is mindent meg kell kísérelni, hogy pártközi megegyezéssel hi­18*

Next

/
Thumbnails
Contents