Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-19

Az országgyűlés felsőházának 19. ülése tok intézményének szabályozásáról gondolkoztunk, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy olyan módon kell a hitbizományi kisbirtok intézményét szabályozni, hogy azokat a nehézségeket, amelyek a kötött családi birtok létrejövetelét megakadályozták, kiküszöböljük. En az írók tanulmányozásán kívül, akik ezzel a kérdéssel nagyon behatóan foglalkoztak, egy gyakorlati adatgyűjtésre fektettem igen nagy súlyt. T. i. meg akartam vizsgálni, hogy milyen a magyar nép jogi felfogása ebben a kérdésben, milyen a magyar nép gyakorlata, amely a végrendeletekben és a hagyatéki osztályos egyeszségekben nyilvánul meg. Ezért a magyarországi közjegyzői kamaráktól kértem be az erre vonatkozó adatokat, és ezeknek az adatoknak a vizsgálata alapján azt állapíthattam meg, hogy Magyarország egyes vidékein, különösen bizonyos nemzetiségi, sváb vidékeken él ehhez hasonló intézmény a nép jogi felfogásában és ott ilyen irányú végrendeletek és osztályos egyeszségek jönnek létre, Magyarország egyéb vidékein azonban a népesség az egyenlő osztály elvéhez erősen ragaszkodik, úgyhogy attól csak egészen kivételesen van eltérés. Ennek következtében nem tehettem eleget annak a sürgetésnek, amely meglehetősen elméleti alapokon egy ilyen ÖTÖklési rend kötelező bevezetését sürgette. A kötelező bevezetés gondolatára a német Erbhofgesetz adott különös ösztönzést, de azt hiszem, egészen helyes állásponton voltam akkor, amikor annak a meggyőződésemnek adtam kifejezést, — amint ez a törvényjavaslatban is megnyilvánul, — hogy minden nemzetnek különösen az örök jogi és családjogi intézményeit, amelyek leginkább a nép lelkéből fakadnak, saját jogi meggyőződése szerint kell megalkotni (Báró Szterényi József: Nagyon helyes!) és sem a germán, sem a szláv jog területén élő intézmények nem alkalmasak arra, hogy ezeket magyar földbe átültessük. (Elénk helyeslés.) így jelent meg ebben a javaslatban a hitbizományi kisbirtok intézménye, mint fakultatív megoldás, mint lehetőség azok számára, akik ilyet alapítani akarnak, és arra alkalmasak, így méltóztassék tehát ezzel a kérdéssel foglalkozni. En meg vagyok arról győződve, hogy bizonyos esetekben a falvakban néhány ilyen hitbizományi kisbirtok, amelynek gazdája csakugyan mintaszerű gazdálkodást űz és családtagjaival szemben is a páter familias szép szerepét játsza, amely birtok lehetővé teszi, hogy az illető gyermekeit iparosnak vagy más hasonló foglalkozásra nevelje, ami nem jár nagy költséggel, hiszen ma sem ad az a föld magában megélhetést egy nagy családnak, — ez az intézmény ilyen értelemben jó hatással lesz a faluban. De arra valóban nem gondolok, hogy a magyar örökjogot ebben az irányban kötelező erővel megváltoztassuk. (Helyeslér.) Ami azt a megjegyzést illeti, hogy ez a javaslat nem jelentékeny dolog, amint azt Szontagh Jenő ő méltósága általam élvezettel hallgatott rendkívül szellemes beszédében kifejezte, sok igazság van abban a mondásban, hogy parturiunt montes, nascitur ridiculus mus. Én az életben arra a tapasztalatra jutottam, hogy a természetes, egyszerű dolgokat nagyon le szoktuk kicsinyleni és nagynak azt szoktuk tartani, ami feltűnő, különös, soha nem látott és aminek hibái később tűnnek ki. Ebből a mondásból a »parturiunt« mindenesetre FELSŐHÁZI NAPLÓ I. 1936. évi március hó 27-én, pénteken. 343 igaz, mert hiszen 150 év óta vajúdik ez a javaslat. Hogy »ridiculus mus«-e az, azt a jövő fogja megmutatni. Távol áll tőlem, hogy ezt a törvényjavaslatot valami korszakalkotó nagy alkotásnak minősítsem. Sohasem szerettem ilyet mondani, különösen olyasmiről, aminek létrehozásában valami részem volt, mert az utókor feladata megállapítani azt, hogy van-e ennek tulajdonképpen egyáltalán érdeme. Csak arra vagyok bátor rámutatni, hogy ha egy kérdést kevéssé feltűnő, egyszerű módon és az életbe való átmeneteihez szükséges sima alakban oldjuk meg, az még nem jelenti azt, hogy »ridiculus« az a megoldás. (Ügy van! Ügy van! — Taps.) Mélyen t. Felsőház! Méltóztassék megengedni, hogy az előadó úr ő méltóságának azután a részletes ismertetése után, amelyet itt hallottunk, én a törvényjavaslat részleteivel újból ne foglalkozzam, (Helyeslés.) kötelességem azonban, hogy a felszólalt felsőházi tag urak néhány megjegyzésére megadjam a magam válaszát, (Halljuk! Halljuk!) Ne méltóztassék azt kívánni, hogy ezen a téren is túlságosan terjengős vagy részletekbe menő legyek. Ez nem figyelmetlenségből, hanem talán abból származik, hogy ha még szükség van valami felvilágosításra, azt ülésen kívül is módomban lesz megadni és még inkább módomban lesz megadni a választ egyes nagyon fontos kérdésekre majd a törvény végrehajtása érdekében kiaadandó rendeletben. Többször elhangzott itt egy tévedés, — és ezt Széchenyi Aladár gróf úr ő méltósága is megismételte — amely azonban az én tévedésem. Tudniillik a törvényjavaslat indokolásában, mindjárt az első oldalon, ahol a hitbizományi reform történetével foglalkozunk, az van, hogy ez ellen az intézmény ellen foglalt állást Széchenyi István is. Nekem kezdettől fogva kissé feltűnő volt, hogy Széchenyi István, aki maga is hitbizományi birtokos volt, olyan éles harcot folytatott volna a hitbizomány ellen, mint mások és ebben a kérdésben egy igen kiváló Széchenyi-kutató, Östör József barátom segítségével megállapítottam, hogy ez az állítás, amely, mint mondom, az indokolásban is benne van, némileg téves. Az indokolás foglalkozik a magyar általános polgári törvénykönyv előkészítő bizottságának 1898-ban tartott értekezleteivel, ahol Schwartz Gusztáv szólalt fel igen szellemes es igen éles módon a hitbizományok ellen es az ülésen felolvasta egész terjedelmében Deák Ferencnek 1834-ben mondott beszédét, amelyre nézve már voltam bátor kifejteni egy axka1 ómmal, hogy ez volt Deák Ferenc egyetlen megnyilatkozása a hitbizományokkal szemben. Schwarcz Gusztáv ebben a beszédében azt mondotta, hogy hasonlóképpen nyilatkozott Kölcsey, Szemere és Széchenyi István is. Természetesen nem állíthatom, hogy Széchenyinek minden megnyilatkozását átnéztem, vagy ismerem, de annyit meg tudtam állapítani, hogy a Főrendiház 1844 október 7-én tartott ülésén, ahol a nem nemesek birtok jogának törvénybeiktatásáról volt szó, Széchenyi István a következőket mondotta (Olvassa): »Megvallom, hogy én nagy barátja vagyok a majorátusoknak«, — majorátusok alatt akkoriban a hitbizományokat értették általában — »de nem olyan majorátusoknak, melyek az ország harmadrészét teszik és mely ismét oly^túlság, mely több kárt hajt, mint haáznot. Ezeknek barátja nem vagyok és ereszben könnyen 55