Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-14

Az országgyűlés felsőházának 14.. ülése kezett volna, de keresi a partnert, ki akarják újra zárni a magyar kisgazdatársadalmat, nem lesz rentábilis a kisgazda gazdálkodása, ha továbbra is így lehet kihasználni a kisgazdatársadalmat, mint ahogy eddig is kihasználták. Amikor azt a szót használom, hogy zsidó kereskedő, ezt tudatosan mondom, mert azok a zsidó kereskedők akadályozták meg a magyar kormánynak azt a nemes törekvését, ők vették el azt a pénzt, ami prémium alakjában el akart a kormány, juttatni a legszegényebb állatnevelő kisgazda portájára. Ök akadályozták meg ezt úgy, hogy az soha oda eljutni nem tudott. Nem képes a kormány ezt megakadályozni, mert a kereskedővilág szövevényes sokoldalúsága, ezerféle csinja-binyja a kereskedelemnek a kormány ellen van, azért arra hívom fel a pénzügyminiszter úr figyelmét, hogy, ha ilyen alakulások létre akarnak jönni, minden körülmények között hallgassa meg a magyar gazdatársadalom törvényes érdekképviseletét, a me; zőgazdasági kamarákat, ahol a mezőgazdasági bizottságokban minden községből vannak gazdák. A közigazgatás, a jegyző bevonásával törekedjék a kormány annak megállapítására, hogy mennyi pénzért vették meg azt a lovat attól a Péter Jánostól. Nagyon szép példáját látjuk ennek a földmívelésügyi minisztérium ló-osztályán. A jegyző levelezőlapon tudatja, hogy Péter János lovát mennyiért vették meg és mennyit szabad annak a kereskedőnek azon keresnie. Ezt a rendszert továbbra is ki kell fejleszteni, hogy a magyar gazdatársadalmat óriási becsapások ne érjék és nem szeretném megérni azt, ami már egyszer Magyarországon megtörtént, hogy a kávéházakban és az utcákon árusították a kiviteli engedélyeket. Szövetkezéseket látunk most kialakulni. Én is a szövetkezeti eszme őszinte híve és harcosa vagyok, de egyes szövetkezeteket elítélek, megvetek, mert a szövetkezeti eszmének keresztény erkölcsi alapon kell állnia, abban szívnek, léleknek kell lennie, ott az embertársáért kell az embernek dolgoznia. (Helyeslés.) Abban a gondolatban, hogy a magyar kormány megszívleli azt a felfogásomat, hogy még annak a 80.000 kisgazdának, akik saját hibájukon kívül maradtak ki a védettségből, módot ad arra, hogy a védettséget kérhessék és az egyenlő elbánás elvi alapján az ő adósságaikat is rendezi, ezt a törvényjavaslatot készségesen elfogadom. (Taps.) Elnök: Szólásra következik Keszthelyi Gyula ő méltósága. Keszthelyi Gyula: Nagyméltóságú Elnök Űr! Mélyen t. Felsőház! Ha az ember a magyar parlamentarizmus életét vizsgálja és a vitákat szemmel tartja, akkor az egyszeri magyar ember esete jut eszembe, — ami, úgylátszik, nekünk magyaroknak közös jellemvonásunk — hogy mindig ellenzéki nótát húzatott, de a vármegyeházára^ érve, a kormány mellett szavazott. Mi is mindig ellenzéki hangon beszélünk, mindig kifogásoljuk a javaslatot, annak rendelkezéseit, de a végén azért mégis csak megszavazzuk. Éppen ezért vettem azt a bátorságot, hogy a javaslat ellen iratkozzam fel, mert legjobb meggyőződésem szerint ezt a javaslatot elfogadni és megszavazni nem tudom. Az bizonyos, hogy az ígéretek és különösen a politikai ígéretek és azok megvalósítása között mindig volt és mindig lesz távolság, szakadék, mert aki ad, az mindig azt hiszi, hogy ha nem is sokat,, de eleget adott, aki kap, az pedig azt gondolja, hogy kevesebbet kapott, 1935. évi december hó h-én, szerdán. 223 mert többet várt. Ennek a javaslatnak is ez a sorsa és ezt a természetes szakadékot minden kritikának, bármennyire ellenzéki is, ha az objektivitásra számot akar tartani, el kell ismernie. Mégis azt hiszem, nem vétek az objektivitás ellen, ha rámutatok arra a feltűnően nagy szakadékra, arra a feltűnően széles távolságra, amely az ezen törvényjavaslat alapjául szolgáló 10.000. számú miniszterelnöki rendelet és az azt megelőző kormányígéretek és az azokra alapított várakozások között terpeszkedik. Hiszen azt ígérték, mindenki azt várta, — és ezt nem is tagadhatja le senki — hogy a gazdaadósságokat véglegesen fogják rendezni. Ezekután még azt a jelzőt is elengedem, hogy »véglegesen«, mert hiszetn a legtöbb felszólaló, különösen Purgly Emil ő nagyméltósága megmondotta, hogy lehetetlenség ilyen végleges rendezésre gondolni mindaddig, amíg a mezőgazdaság jövedelmezőségének fokozatos emelkedése ezt a rendezést magától természetes úton és módon el nem fogja végezni. Tulajdonképpen csak arról van szó,, hogy a magyar föld megmozdulását, mely a reá nehezedő terhek következtében állana be és katasztrófához vezetne, a birtokosok érdekében, az egész nemzet érdekében, de a hitelintézetek érdekében is megakadályozzuk és megállítsuk azt a folyamatot, hogy akár egészben, akár részletekben ezekben a súlyos időkben a birtokosokat földjükből kimozdítsák. Emlékezem reá, pár évvel ezelőtt beszéltem egy vezető politikussal, aki azt mondotta, hogy 1920 óta, amióta a keresztény és kisgazdarezsim átvette az ország vezetését, annyit költöttünk az ország földmívelésére, hogy nyíltan be sem merjük vallani. Hát hová lettek ezek a költekezések? Hiszen ezek eredményeit nem látjuk, mert ezek ellenére a fö.ldmívelés, kezdve a legszegényebb kategóriáktól, a napszámososztálytól a legmagasabb kategóriákig, a terhek alatt görnyed. En nem abból a szempontból nézem ezt a javaslatot,, amelyből sokan nézik, hogy a föld terhe véglegesen vagy csak ideiglenesen rendeztetik-e, hanem nézem a tehernek azt a »nyomását, amely még ezen rendelet alapján is rá fog nehezedni a magyar föld minden kategóriájára, a magyar föld minden birtokosára, tulajdonosára és művelőjére. Ennek a rendeletnek nagy érdeméül hozzák fel azt, hogy 55.000 védett birtokost és azok családtagjait mentesíti. Nem mentesíti a gondoktól és terhektől, erre rá fogok térni, de ezzel szembeállítom legelőször is azt, hogy 200.000 másik ember, szintén 1—10 holdas birtokosember, — mert ezeknek a száma KonkolyThege kimutatása szerint 256.000, s ebből a rendelet alapján csak 55.000 lesz mentesítve, — kimarad a mentesítésből. 200.000 birtokos marad még tehát és akkor még hol van az a körülbelül 300.000 napszámosember, aki a Lebosz.- és Faksz.-kölcsönökben van érdekelve? Pedig ez az osztály, a magyar földmívesosztálynak éppen ez a napszámos része a legelesettebb és a segélyre legjobban érdemes és rászoruló osztály. Merem mondani, hogy ez az osztály a magyar faji szaporaságnak, a népesedésnek kiapadhatatlan forrása a gyermekáldás révén és ez az osztály a magyar honvédelemnek szintén kiapadhatatlan tartaléka. Szörnyű nyomorúságban él ez az osztály, mert nem csupán a Lebosz.- és Faksz.-kölcsönökből fennálló adóssága sújtja, hanem az egész mezőgazdaságot sújtó terheket, s különösen a mezőgazdaságnak azt a részét sújtó terheket,