Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.
Ülésnapok - 1935-14
ââO Az országgyűlés felsőházának iU. ülése érvényesülne. A háború előtt, ha nem jelzálogkölcsönről volt szó, a mezőgazdaság az akkori időkben és az akkori pénzbőségben mindig másfél vagy két százalékkal magasabb kamatot fizetett, mint az iparos-, vagy a kereskedőelem. (Igaz! Ügy van!) Egy ortodox elv volt, hogy a gazda nem váltóképes és megtörténhetett az, hogy ha pl. Eszterházy herceg benyújtott egy váltót az akkori Osztrák-Magyar Banknál, azt a váltót nem számítolták le, ha ellenben legkisebb községének legkisebb szatócsa aláírta azt a váltót, akkor már kereskedelmi váltó volt és 1*5—2 százalékkal olcsóbb volt. Ha tehát most egy gazda fizetne kevesebbet, mint az iparos és a kereskedő, ez még nem lenne annyira igazságtalan, mint azt sokan feltüntetni akarják. (Egy hang a középen: Nagyon is igaz!) A gazdaadósság-rendelettel kapcsolatban a másik, és pedig igen súlyos aggály az, hogy csak szűk körre terjed ki. A pénzügyminiszter úr ő nagyméltósága a pénzügyi bizottságban elmondott, nagy érdeklődéssel hallgatott, brilliáns beszédében azt mondta, hogy 55.000 birtokra terjed ki a rendelet, ami lélekszámban majdnem 600.000 embert tesz ki. Egészen bizonyos, hogy az adósságrendezés ennek a 600.000 embernek nagy segítség. De mint Purgly ő nagyméltósága tegnap itt elmondotta, ezen a körön kívül van egy első, második, harmadik, negyedik és ötödik kör is, amelyet ez az adósságrendező rendelet már nem részesít ebben a védelemben. Elismerem, hogy az államnak, talán a Nemzeti Banknak is és a pénzintézeteknek is az anyagi ereje nem olyan, hogy ezt a súlyos terhet magukra tudnák vállalni, ezen az 55.000 védetten túl. De az igazság és a méltányosság is megborzad attól, hogy ugyanakkor, amikor 600.000 emberen segítünk, az ugyanolyan helyzetben lévő többi milliókon nem tudunk segíteni. Ez a cezúra, ez a megkülönböztetés, hogy t. i. a védettség csak azokra terjed ki, akik akkor kérték, legalább is mél; tánytalán, mert, amint itt is mondották és mi is, akik falun vagyunk, nagyon jól tudjuk, hogyan volt ezzel a védettséggel: éppen a legkisebb emberek között százak, ezrek, tízezrek, sőt százezrek nem kérték ezt azért, mert nem voltak tisztában vele, mert féltek attól, hogy el kell menni az ügyvédhez s hogy az az ügyvéd több költséget fog csinálni, mint amennyi haszna a védettségből volna. Tudok olyan esetet is, hogy nagyon sokan voltak, valósággal megrohanták a községi irodát s az illető jegyző, talán mert nem is tudta volna elvégezni az összeírást, azt mondotta: menjenek el, ez nem olyan fontos. De tudok egész vidékeket is, ahol a pénzintézetek és a pénzintézetek fiókjai arra voltak beállítva, hogy az intelligensebb embereket, a közép- és nagybirtokosokat állandóan lebeszélték a védettség kéréséről, azt mondották, hogy ez rájuk nézve előnytelen, mert ha egyszer védettek, akkor hitelt nem kapnak és csak akkor fognak nekik hitelt adni, ha nem lesznek védettek. Amikor azután lezárták a védettséget, akkor hitelről persze többé nem lehetett szó. (Gróf Széchenyi Aladár: A hivatalos lapot nem mindenki olvassa, nem is érti meg!) E kizárással kapcsolatban van még egy nagyon súlyos aggály is. Legalább generális intézkedést kellett volna tenni arra nézve, hogy azokat, akik nem védettek, de fizetik adójukat, adósságuk kamatát, ne lehessen végrehajtani. A pénzügyminiszter úr őexcellenciája, azt hiszem, a képviselőháziban mondotta, hogy a 1935. évi december hó 4-én, szerdán. kormány gondoskodni fog- a pénzintézetek útján arról, hogy az ellen, aki ezeknek a kötelezettségeknek megfelel, végrehajtást ne kérhessenek, akkor sem, ha nincs védettségük. Ezt köszönettel nyugtázom, de kérdezem, hogy ha a pénzügyminiszter úrnak nagy befolyása van is a pénzintézeteknél a Pénzintézeti Központ útján és közvetlenül is, — én meg vagyok arról győződve, hogy ezek a pénzintézetek ebben a kérdésben paríroznak a pénzügyminiszter úrnak és ilyen eljárást nem fognak lefolytatni — de nemcsak pénzintézetek vannak, vannak ott más hitelezők is, amelyekre a pénzügyminiszter úrnak semmiféle ingerenciája nincsen, tehát kérdezem, mi történik akkor, ha például egy váltóadósság bekebelezése esetén az illető hitelező nem elégszik meg a kamatok fizetésével, hanem azt mondja: nekem az egész tőke kell, tehát az adós ingóságaira és ingatlanaira végrehajtást fogok kérni. Nagyon hálás volnék, ha a pénzügyminiszter úr meg tudna nyugtatni és olyan kijelentést tenne, hogy azok a nem védett birtokosok, akik kamatfizetési kötelezettségeiknek eleget tesznek, mégis valami intézményes védelemben részesülnek. (Helyeslés.) Talán kissé hosszúra nyúlt fejtegetéselmet be is fejezem. (Halljuk! Halljuk!) Most már következnék az, hogy annak konzekvenciáit, amit elmondottam, levonjam. Elismerem, hogy ez a bizonyos 10.000. számú rendelet segítséget nyújt az eladósodott földbirtok egy részének: elismerem, hogy ez előrehaladást jelent, de nemcsak az én véleményem, hanem — «azt hiszem — igen sokan vannak velem együtt, akik úgy látják, hogy ez még nem az utolsó lépés. Ha ez így volna, ha ezt a lépést — természetesen a szükséghez képest — még további lépések is követnék (Gróf Széchenyi Aladár: Egészen bizonyos, hogy fognak jönni!) és ha főként az egész kérdés tengelyében az állana, amit a pénzügyminiszter úr a pénzügyi bizottságban olyan szépen, meggyőzően és okosan fejtett ki, akkor más lenne a helyzet. A pénzügyminiszter úr ugyanis a pénzügyi bizottságban két elvet fejtett ki. Az e^yik az, hogy azon igyekeznek, hogy a gazdaadós annyit. fizessen, amennyit fizetni tud, (Helyeslés a középen) a másik pedig, amit a pénzügyminiszter úr mondott, az, hogy perhorreszkál minden olyan megoldást, amelyről előre világos, hogy nem teljesíthető. Ezek olyan igazságok, amelyeket valamennyiünknek el kell fogadnunk. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől és középen.) Ha ez állana az egész kérdés tengelyében, akkor, Jóllehet súlyos aggályaim vannak a kamat nagyságát illetőleg, jóllehet igazságtalannak tartom azt, hogy ez a gazdaadósságrendezés csak százezrekre és nem milliókra terjed ki, ezt én csak egy etappnak tekinteném, amelynek folytatása lesz s ezt a javaslatot örömmel és készséggel elfogadnám. Azonban ezzel szemben áll és a pénzügyminiszter úr kijelentéseivel, ha nem is szószerint, de némi ellentétben áll a kormánynak és a kormányelnöknek az a kijelentése, hogy ez végleges rendezés és ezzel azután lekerül a napirendről a gazdaadósságok kérdése. Bocsánatot kérek, teljesen ki is kapcsolom a politikát és tárgyilagossággal iparkodom megbírálni ezt a kérdést, de ha ez végleges rendezés, akkor egy igazságtalanságot rögzít meg és ilyen körülmények között, ha ennek nincsen a viszonyokhoz es a körülmények szükségéhez képest folytatása, akkor a legnagyobb sajnála-