Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-11

Az országgyűlés felsőházának 11. ülése 1935. évi június hó 24-én, hétfőn. 173 zött, inert ez nem a magánhitelezőket, hanem a népszövetséget képviseli. Azt mondja a jelentés az általános irányelvek ismertetésénél: »A bizottság folytatta ellenállását az olyan kísérletekkel szemben, amelyeket némely adósállamok tettek olyan irányban, hogy végleg rendezzék adósságaikat. A fő ok errenézve a bizottságnál az volt, hogy a teljes bizonytalanságra tekintettel, amely a jövendő áraivá tekintetében a világon uralkodik, bármiféle végleges rendezésről kiderülhetne, hogy unfair, vagyis meg nem felelő, akár a hitelező, akár az adós részére, vagy pedig egyenesen kereszt kivihetetlennek bizonyulhatna. Ezenkívül a másik ok, amely a bizottságot vezette, az volt, hogy a késedelmes adós országok egyike sem emelte szolgáltatásait olyan elegendően magas nívóra, amely indokolná, hogy egy végleges törlesztési tervet ki lehessen dolgozni és el lehessen fogadni. Az első emez okok közül idővel el fogja veszíteni erejét és akkor nyitva fog állani az út az adós országok részére, hogy bizonyos észszerű nívóra tudják emelni szolgáltatásaikat, hogy átalakítsák népszövetségi kölcsöneiket egy alacsonyabb kamatbázison, amelyet teljes mértékben teljesíteni tudnak és így egyszerre megszerezzék maguknak egy magasabb hitelképesség előnyeit. Ettől eltekintve, a legutolsó év tapasztalatai meggyőzték a bizottságot ama nézetének helyességéről, hogy még mindig az a legokosabb és legbölcsebb politika, hogy rövidlejáratú megállapodásokat kell csinálni és állandóan revidiálni kell azokat, amikor lejárnak, feltéve, hogy az illető ország macatartása a kompetens tanácsadók tanácsai nyomán olyan, hogy a kíméleti időt gazdasági rekonstrukció céljaira használja fel«. Bocsánat, hogy visszaéltem a t. Felsőház türelmével ennek a kérdésnek részletesebb ismertetésében. (Egy hang a középen: Nagyon érdekes.) Ebből az derül ki, hogy az egyedüli helyes politika, amint már a Képviselőházban is mondottam, hogy a legnagyobb óvatossággal, figyelemmel, éberséggel figyelnünk kell a legkisebb alkalomra, amikor azután érdekeinket érvényesíteni tudjuk. Ehhez gondosság kell, nem lehet egy beszéddel vagy egy határozati javaslat előterjesztésével fixirozni azt az időpontot, hogy mikor mit lehet csinálni. Ez állandó készenlétet kíván meg és gyakorlati megérzést. A kormány felelőssége tehát ennek a gondosságnak teljes kifejtésére szorítkozik és erről nem mondhatok mást, mint hogy nem volt és nem lesz hiba ebben a tekintetben. A gazdaadósságok dolgában méltóztattak hallani a felszólalásokat és olvasni a képviselőházi felszólalásokat is. Ez egy égető kérdés, amiben intézkedni keli, mert október 31-én lejár az eddigi rendezés hatálya. Nagyon igaz, hogy egy végleges, gyökeres rendezést — helyesen — mondja Koós Zoltán t. barátom az ő magasnívójú beszédében — nem lehet várni, amíg a külföldi adósságok kérdése rendezve nincs. Ezzel a szónok megelégedhetik, de a kormánynak közben is kell egy továbbmenő szabályozást nyújtania, amelyre vonatkozóan most csak azt jelenthetem ki, hogy tudatában vagyunk a kérdés rendkívüli fontosságának és idejében fogunk egy továbbmenő, a közérdek jegyében fogant és remélem, megnyugtató szabályozást nyújtani. Nagy alapkérdés azután a pénzérték kérdése, amelyről már a Képviselőházban ás, itt is nyilatkoztam. Amennyire meg tudtam állapítani, — egyes szórványos felszólalásoktól eltekintve, amelyekre talán szabad megjegyeznem, hogy azok inkább félelmi felkiáltások, hogy Istenem, talán segít egy ilyen devalváció vagy egyéb rendszabály — senki ez ellen a nézet ellen nem nyilatkozott, hanem helyeselték az idevonatkozó rendszabályokat. Ilyen nevezetesen a pengő vásárlóerejének fenntartása, (Ügy van! Ügy van!) ahol azt hiszem nem kell az indokolásba belemennem, mert hiszen erről részletesen nyilatkoztam, de különben Koós Zoltán t. barátom az indokokat itt szintén kifejtette. A devizagazdálkodásban egységes felár szükségességéről beszélt Koós Zoltán En ebbe a rendkívül komplex és nehéz kérdésben nem akarok most a részletekbe belemenni. Csak megismétlem, amit már mondottam. A mai nagyon komplikált rendszernek megvannak a maga előnyei, amelyek éveken keresztül mutatkoznak, de megvannak a maga árnyoldalai és nehézségei és mindig alá szoktam húzni: megvannak a maga vámszedői is. Meg fogjuk ezeket a dolgokat beszélni, amint megígértem és ha egyszerűsítést tudunk találni és korlátokat a vámszedők működésével szemben, én leszek a legboldogabb, aki ezeket elfogadom és keresztül is fogjuk vinni. De a devizapolitikával máról-holnapra való gyökeres szakításra nem mernék vállalkozni és nagyon kérem, méltóztassanak bizonyos kritikával fogadni azt a közszólamot, amely polgárjogot kezd nyerni a magyar közéletben, hogy ezek a felárak az agrárcikkek rovására vannak állandóan megállapítva. Ez az esetek messze túlnyomó többségében nem igaz. Bizonyos esetekben ez látszat, bizonyos esetekben pedig javítandó tényálladék. (Ügy van! Ügy van!) Különben is örömmel konstatálom azt a harmóniát, amely a termelési és foglalkozási ágak megbecsülése körül itt a Felsőházban természetszerűen, mert hiszen ez a Felsőháznak igazán kötelessége és erénye, megnyilvánult és megint csak azt az érvemet akarom felhozni, hogy éppen a fagykárok és elemi károk idején, amikor olyan rendkívül bizonytalanná vált a termés, a gyümölcs és az agrárexport, gondolnunk kell arra, mélyen t. Felsőház, hogy az ipari export, amely nem függ ilyen esetlegességektől, mégis csak nagyon fontos erre az országra nézve. A búzaárakról is sok szó esett és Vay Artúr gróf azt mondotta, hogy a búza áremelkedése nem a kormány érdeme, hanem a pénzérték csökkenésének következménye. Itt igazán nem fontos, hogy érdem van-e itt vagy ott, az a fontos, hogy valóban ilyen búzaárat tudtunk biztosítani. Hogy pedig ez nem a pénzérték csökkenéséből következik, azt csak egyetlen érvvel akarom bizonyítani: a belföldi búzaár a világpiaci árhoz képest sokkal magasabb, mint más exportcikkeinknél. Ha ennek az áreltolódásnak kizárólag valutáris okai lennének, akkor ennek megközelítőleg azonos mértékben kellene jelentkeznie minden exportcikknél. A dohánybeváltási árakat kifogásolta Buffy-Vargha felsőházi tag úr, hogy tudni illik, a kerti dohányért kevesebbét fizetünk, mint a tiszai dohányért. Azt hiszem, ez az ő állítása egyszerű számbeli tévedésen alapszik, mert én megnéztem a beváltási árakat és azt láttam, hosiy 1932-ben mázsánként 36-90 pengő volt a beváltási ár a tiszai dohánynál és 48-55 pengő a kerti dohánynál, 1933-ban 30-35 pengő, illetőleg 37-93 pengő volt a beváltási ár, 1934-ben pedig 26-90 pengő volt a tiszai dohány beváltási ára és 40-65 pengő a kerti dohányé. Sok szó esett a mezőgazdasági munkásság nehéz helyzetéről, különös tekintettel az ínséges, fagykár- és jégkár-sujtotta vidékekre. Ki28*