Felsőházi napló, 1935. I. kötet • 1935. április 29. - 1936. június 26.

Ülésnapok - 1935-8

96 Az országgyűlés felsőházának 8. üléi idő után be fog fejeződni egy új cezarizmus kialakulásával. Ez a korszak tehát átmenet; átmenet a napoleonizmustól a cezarizmushoz. A világon valaha létezett minden más nagy kultúrában előfordult ugyanez a korszak, Kína történetében például ezt a »küzdő államok« korának nevezték, Egyiptomban Hyksos-korszaknak, az antik kultúrában pedig — amelyben ennek a korszaknak a Nagy Sándortól Julius Caesarig terjedő időszak felelt meg — hellenizmusnak. A nemzetek közötti viszonyban ez a korszak a napóleoni hadjáratok befejezése után a háborúra való állandó óriási felkészültséggel kezdődik. A XIX. század az állandó hadseregnek és az általános védkötelezettségnek, de emellett a döntés folytonos halogatásának és a politikai sakkhúzásokkal való operálásoknak korszaka. Ezt az óriási feszültséget követi a kirobbanás, a világháború, amely azonban nem hoz döntést, hanem ezt majd követni fogja egy vérrel és borzalmakkal telt évszázados harc, amelyben földrészek fognak résztvenni, amelyben a kis államok a nagy államok játéklabdáivá válnak, amelyben millióknak megsemmisítése még talán nagy izgalmakat sem fog kelteni, amelyben azonban folytonosan felharsan a népnek kiengesztelődése és a béke után való kiáltás éppen úgy, mint ahogyan a kínai küzdő államok korában békeligák alakultak, népszövetségi eszmék hangzottak, éppen úgy, mint ahogy az t antik római államban Hannibál le veretése után az akkori római politika az akkori népeket mind egymás mellé akarta tömöríteni, természetesen sikertelenül és éppúgy, mint ahogy később Musonius Rufus a béke áldásairól prédikált a Kóma előtt álló légióknak, akik által való megveretéstől esak gyors futással tudott megmenekülni. Ezekben az elkövetkezendő rettenetes időkben a nemzeteknek, illetőleg a nemzetekben a történeti gondolatot képviselő kisebbségeknek az a kötelességük, hogy mindazokat a régi nagy hagyományokat, a régi monarchia, a régi nemesség, a régi előkelő társaság hagyományait, a fajtának azokat a nemes tulajdonságait, amelyek valaha összekapcsolói voltak a társadalmi életnek, megőrizze és azután a nemzetet képessé tegye arra, hogy ezt a korszakot átélje és ezeket a nagy erényeket egy jövő, remélhetőleg jobb idő számára megőrizze. A nemzetek belső életében ez a korszak a liberalizmus, a demokrácia, a parlamentarizmus és a párturalom és az ezekkel együttjáró pénzuralom kifejlődését jelenti, a korszak végén azonban mindezeknek teljes megsemmisülését. A napoleonizmust megelőző korszakban ugyanis, a reneszánsz- és a barokk-korban az ősi rend, a nemesség és a papság vezetett. A fordulat akkor állott be, amikor a nagy városok kifejlődésével a polgárság veszi át a hatalmat, az a polgárság, amely tulajdonképpen nem volt rend, hanem renden kívüli volt, amelyet az állam hívott segítségül a rendek hatalma ellen. Ebben a küzdelemben azonban a városi polgárság a maga erejének tudatára ébredt, maga is renddé szervezkedett és megteremtette a demokráciát. Uralmát két eszközzel érte el: a szellemmel és a pénzzel. A szellem, vagyis a liberalizmus az egyenlőséget, a szabadságot, a földnek szabaddá tételét, a történeti és vallási hagyományok megkötöttségétől, azután a kritika szabadságát, az »igazság« érvényesülésit hirdeti, a pénz pedig a korlátlan üzleti szabadságot munkálja, mert ahogy Spengler nagyon helyesen mondja, a szellem gondolkozik és elmélke1935. évi június hó 19-én, szerdán. dik, a pénz pedig cselekszik. Mind a kettő azt akarja, hogy az állam az ő céljait szolgáló szervezet legyen. Ámde az ideális, igazságokat hirdető szellemet túlszárnyalja a pénz, úgyhogy lassankint a demokrácia plutokráciává válik és a világreformerek, a szabadságot hirdetők, hiába küzdenek a pénz uralma ellen, tragikomikus küzdelmükkel csak a pénz uralmát erősítik. Eláraszt a pénz uralma mindent a világon, parlamentet, sajtót, nyilvános és magánéletet és utoljára már a koroknak egyedüli uralkodójává, a gondolkodásnak valóságos kategóriájává válik. De éppen azért, mert a pénz hatalma a szellemet megsemmisíti, ezzel a demokrácia tulajdonképpen önmagát semmisíti meg. Az emberek belefáradnak a pénz uralmába, megutálják azt, feltámad lelkükben valami jobb után való sóvárgás, a régi nemesi hagyományokból valami életbenlevőnek fenntartása és valahonnan megváltást remélnek. Ezt a megváltást a cezarizmus hozza meg, amely Spengler nézete szerint, a demokrácia talaján nő ugyan fel, de gyökereit mélyen lebocsát ja a vér és hagyományok alsó rétegeibe. Ennek a korszaknak a végét tehát, mélyen t. Felsőház, a cezarizmus és a demokrácia, vagyis a politikai diktatúra és a pénzdiktatúra közötti harcok töltik be, s ez a harc a politikai diktatúra győzelmével fog végződni. Epp így volt ez a római birodalomban is, ahol Julius Caesar, a galliai hadjárat után a. világ kincsét gyűjtötte magához és részesévé lett a világ kincse legnagyobb részének, nem azért, hogy azt a maga céljaira használja fel, hanem hogy felhasználja a közjóra s ezzel a tényével, valamint a politikai túlhatalommal akkor megtörte az összes pénzfejedelmek hatalmát és megvetette az alapját egy szebb, jobb és boldogabb világnak. Mélyen t. Felsőház! A kultúra minden korszaka és egy-egy korszaknak minden jelentős eszméje, művészeti és politikai eszménye s ezeknek kifejlődése és tartalma meg van határozva a történelmi végzetnek talán nem is emberi, hanem kozmikus erői által, tehát az államnak, a politikai életnek az életformái, kifejlődésük iránya és helyzete a korral, a korszakkal adva vannak és változatlanok. A politikai eszmények imádói, mint amilyen pl. Rousseau volt, ezt nem értik, ök a nagy emberi erényekből az igazság, a szeretet, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség nagy eszményeiből indulnak ki, ők a világot az igazság és a szeretet parancsa szerint akarják átalakítani; de annál jobban érti és érzi ezt a tények mestere, az igazi politikus, aki nem a világot akarja átalakítani, hanem megelégszik azzal, ami rendelkezésére áll és azt akarja irányítani. A politikában tehát — nézetem szerint — soha nem szabad összetéveszteni azt, ami lesz. azzal, aminek lennie kell és az igazi államférifúnak, a jó kormánynak a maga korszakába kell beleszületve lennie, ennek a korszaknak az eszméit kell megérteni s ezeknek az eszméknek a gyakorlati megvalósítását kell munkálni. Nem helyes dolog tehát, mélyen t. Felsőház, ha mi arról vitatkozunk, hogy melyik a helyesebb államkormányzati elv: a szabadság és az alkotmányosság, vagy pedig a fegyelem és a parancsuralom. Szerintem a kérdést nem lehet így felvetni, ennek nincs filozófiai alapja. A kérdés mindig az: mi a korszellem, mit kíván a korszellem?