Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.

Ülésnapok - 1931-62

336 Az országgyűlés felsőházának 62, ülése 192 h. évi június hó 15-én, pénteken. kijelentést örömmel vesszük tudomásul, igen sokszor fogunk rá hivatkozni, (Helyeslés.) mert ez azt mutatja, hogy felvilágosító munkánknak sikerült a hazugság első lövészárkát bevennie. /TI Yi?

g

i. 77 ,?

s ,

most már igazán végül — (Malijuk! Halljuk!) egy olyan kérdésre térek at, amelyre nem mondhatom azt, hogy teljesen külpolitikai vonatkozású, mert magyar nemzeti kisebbségi kérdés és pedig német kisebbségeink kérdése. (Halljuk! Halljuk!) A kisebbségi kérdésben — speciálisan a német kisebbségi kérdésben — az utóbbi időben a sajtóban, a közéletben egyaránt cikkek,, nyilatkozatok jelentek meg, amelyek sem ennek a kérdésnek, sem az ezzel a kérdéssel kapcsolatos egyéb kérdéseknek semmiféle vonatkozásban hasznára nem váltak. A kisebbségi kérdés ilyen kezelésébe belekevertek az egykétől, a német kisebbségi kulturális kérdésektől, a politikai agitáció kérdésétől kezdve mindent, egészen odáig, hogy állítólag Németország a Dunántúlra aspirációkat támaszt. Érdemes egy kicsit megnézni, hogy mi van ezek mögött a kérdések mögött. Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a német kisebbségi kérdéshez az egyke kérdésének semmi köze. Az egyke egy 50—60 éves szörnyű betegség «s hála Istennek, csak korlátozott területeken pusztít. Egyik gyökere erkölcsi vonatkozású, másik gyökere pedig örökösödési okokra mutat. Ennek a kérdésnek semmi néven nevezendő köze sincs ahhoz, hogy ugyanazokon a területeken német kisebbségi falvak is vannak. Ezt a kérdést tehát ebből a kérdéskomplexumból ki kell kapcsolni. A kérdésnek második része az, hogy állítólag Németországból igen erős agitáció folyik ezekben a falvakban olyan irányban, hogy e falvakat német öntudatukban emeljék, a német gondolatvilág felé tereljék. Ennek a kérdésnek alaposan utánajártam és ez annál inkább módomban volt, mert 1904—1918-ig éppen ezekből az állítólag veszélyeztetett megyékből sorozták az én ezredem legénységének felét, és pedig Baranyából és Tolnából. Velük ma is tartom az összeköttetést, a legnagyobb szeretettel gondolok rájuk ós sohase kellett semmiféle különbséget tenni azért, hogy az a derék huszár magyar- vagy németajkú magyar volt-e. A kérdésnek utánanézve megállapítottam a következőket. A nyugatmagyarországi megyékben sem nyugtalanság, sem semmiféle agitáció nem folyik. Féltem volna ezt így elmondani, ha nem kontrollírozom önmagam. Felkértem tehát adataim ellenőrzésére egy barátomat, aki a helyszínen lakik,, alapos ismerője a helyzetnek és erősen legitimista meggyőződésű. Azért kértem fel őt, mert ebből a szempontból éppen legitimista meggyőződése az oibgektivitás szempontjából kontrollt jelentett. Adataim tehát az ő megerősítésének alapján származnak. A Déldunántúlon a helyzet más. Kétségtelenül megállapítható, hogy a Déldunántúlon a nemzeti német kisebbségeik között nyugtalanság észlelhető. A következő teendő volt megnézni, hogy mi okozza ezt a nyugtalanságot. A német agitáció okozza-e vagy más, esetleg a közigazgatás hibás fellépése, ami szintén előfordulhat. Megállapítottam a következőket. A közigazgatás a legnagyobb előzékenységgel és olyan messzemenően kezeli éppen az ismert okokból ezeket a nemet községeket gazdasági vonatkozásokban, útépítések, tenyészállatok kiosztása és mindenféle egyéb téren, hogy tulajdonképpen már a magyar községeknek volna joguk arra, hogy a nem egyenlő elbánás miatt panaszkodjanak. Marad az agitátorok lkérdése. 1928

1

—1932-ig megállapítható módon igen sok német diák és német vándorlegény járta ezt a területet szociográfiai, ^néprajzi felvételek és mindenféle egyéb címen. Az egyik dunántúli megyének alispánja erősített meg abban a meggyőződésemben» ami tapasztalataim alapján kialakult, hogy ezek az agitációk akkor semmi néven nevezendő különösebb hatást nem tettek és nagyobb hatással nem jártak. Apró dolgok voltak, nem mondom, előfordulhattak. Nyugtalanság azonban mégis van és ez a nyugtalanság tényleg agitáció eredménye, de ez az agitáció legalább is a személyek szerint, akik csinálják, innen belülről magyar honos kisebbségi vezetők részéről indul ki. (Zaj.) Okait könnyű elgondolni. Lehet politikai érvényesülni akarás, lehet a kérdés óriási horderejének nemismerése, lehet nagyon sok mindenféle más, azonban mindenesetre megállapí torn azt is, hogy többszöri németországi tartózkodásom alatt konstatáltam, (hogy igeníis tőlünk hívatlanul, kéretlenül és megbízás néi kül sokan mászkáltak ki Németországba akkor, amikor a német rendszerváltozás bekövetkezett. A forradalmak is modern és az eddigiektől eltérő szokatlan formát kapnak. A német új rendszerre való áttérés és átalakulás egy élességében nem annyira túlzó, de tartalmában annál hosszabb forradalmi jellegű állapotot jelentett. Magunkról tudjuk, sajnos, nem nagyon távoli múltban éppen elegen mentünk keresztül, hogy ilyen időkben addig, míg a központi hatalom megerősödik és intenciói tényleg áthatnak odáig, ahova azok az intenciók szánva vannak, az időbe telik. Tehát, ha a német átalakulás első napjaiban tőlünk kiszaladgáló emberek ott hamis információkat, biztatásokat és nem tudom én, mit kaptak, abból nem lehet arra következtetni, hogy azok a német kormány intenciói voltak, hanem arra kell következtetni, hogy azok egy forradalmi állapotból kifolyólag orientálatlan és a dolgokhoz nem értő alacsonyabb kategóriáknak befolyása nyomán keletkeztek. Fennmarad még egy lehetőség. Ez pedig az, hogy az a honi vezetőség, amely ezt a kisebbségi kérdést nálunk mozgatja, xejtett és bizalmas utakon a német kormányzattal vagy német kormánykörökkel áll összeköttetésben. Én ebben nem hiszek. A baráti viszony, amely a mi kormányunk s a német kormány közt fennáll, ezt kizárja, lehetetlenné teszi és^ meg vagyok róla győződve, hogyha ezen a téren volnának tennivalók, akkor a magyar kormánynak módjában lesz amikális és baráti formák mellett ezeket a dolgokat elintézni. Rá akarok mutatni arra, hogy ma folyton és nap-nap után halljuk, hogy a német Schulverein, Verein für Auslanddeutsche, Wandervogel és az ég tudja, mi egyéb egyesületek ezt a politikát csinálják s sokan úgy tesznek, mintha ezeket most kellene felfedezni. Megállapítom, hogy mindezek az intézmények a régi liberális Grossdeutsch irányzat által alapított és statuált intézmények és legfeljebb arról lehet szó, hogy mennyivel aktívabbak ma, mint voltak a múltban. Erre a kérdésre beszédemnek előbbi részében már feleltem és így erre újra kitérni nem akarok. De egészen különösnek tartom, hogy ná-