Felsőházi napló, 1931. III. kötet • 1933. december 13. - 1935. március 8.
Ülésnapok - 1931-62
Az országgyűlés felsőházának 62. ülése 192 k. évi június hó 15-én, pénteken. 325 méleti fejtegetésekbe bocsátkozni, csak szeretném, ha ehhez a kérdéshez nem incidentaliter, nem érzelmek és nem pillanatnyi hangulatok hatása alatt szólanának hozzá az ország tényezői. Amit most előttem szólott t tagtársunk Tisza Istvánnal kapcsolatban mondott, ahhoï én sem jóváhagyólag, sem helyreigazítólag hozzászólni nem tudnék. Nem dicsekedhettem azzal, hogy Tisza Istvánnal intim személyes barátságban lettem volna, bár úgy emlékszem, hogy egymást kölcsönösen tiszteltük és becsültük, örömmel konstatálom ma is, hogy min den megjegyzést és minden kritikát azzal az objektivitással fogadott, még akkor is, amikor nem tudtam vele egy véleményen lenni, hogy az erre való visszaemlékezés nekem ma is igen jóleső érzés. De az ő pártjához, az ő táborához nem tartoztam soha. Nevezetesen olyan közeli kapcsolatban vele nem voltam, amely velem azt mondathatná, hogy gondolatait és mentalitását úgy ismertem, hogy ma, másfél évtizeddel az ő elmúlta után is, meg állapíthatnám, hogy mit tenne ő ma és mit nem tenne. Hogy így ismerném az ő lelkét, ezt nem mondhatnám. Hiszem azonban*, hogy úgy ő, mint mindazok, akik a nemzet nagy érdekeiről nagy felelősségtudattal és nagy történelmi koncepcióval gondolkodtak, azt hangoz tatnak és azt sürgetnék, hogy ezt a kérdést, amely a magyar nemzet létkérdése, azzal az objektivitással, azzal a nyugodtsággal és azzal a kölcsönös megbecsüléssel tárgyaljuk min~ dig, amely kölcsönös megbecsülés az egyetlen garanciája annak, hogy ebből a kérdésből ée ebből a nagy nemzeti érdekből nem lesz pilla natnyi pártszenvedélyek játéklabdája, (Ügy van! Ügy van!) hanem felhasználható majd úgy, hogy abból a nemzet egésze hasznot merítsen és a nemzet történelmének helyes és általunk annyira kívánt irányban való fejlesztése biztosíttassék. {Ügy van! Ügy van!) Én tulajdonkép ezt az állásfoglalást, amely ezzel a kérdéssel kapcsolatban mindenütt, de leginkább ebben a Házban, ahol nincsenek pártok s elfogult szenvedélyekkel jelentkező irányzatok, különösen megfelelő módon kifejezésre juttatnám, abba a formába foglalnám és húznám alá, amint a szombathelyi püspök úr tegnapi felszólalásában egyik mondatában kifejezésre juttatta, hogy szűnjék meg az egyik oldalról az otromba támadás, a másik oldalról a hiábavaló és hasztalan csipkedés és értsük meg mindannyian, hogy nincs lehetősége és jogosultsága annak, hogy akár a legitimitás kérdését, akár a legitimitás gondolafában képviselt személyt valaki felragadja és azt párteszközként forgassa anélkül, hogy tekintettel lenne arra, mik ennek esetleges konzekvenciái. De szűnjék meg az is, hogy más oldalról viszont szintén igen tiszteletreméltó érzelmeket és szent meggyőződéseket úgy használjanak ki és úgy élezzenek ki, hogy azzal fájdalmat okozzanak azoknak, akik egy nagy és tiszteletreméltó történeti múlt alapján állanak és ennek a tiszteletreméltó történeti múltnak a gyakorlati életben való következményeit teljes meggyőződéssel vonják le és szentül meg vannak győződve arról, hogy ebben az irányban lehet a haza jövőjét is szolgálni. így kölcsönösen feltételezve egymásról a jóhiszeműséget és azt az egyetlen jogosult gondolatot, hogy a haza, az egész nemzet üdvét akarjuk szolgálni, egymással a megértést keresve törekedjenek a nemzet történelmének irányát úgy befolyásolni, hogy abból nyerjen úgy az a szent eszme, amelynek szolgálatában állunk mindannyian, mint nyerjen egyúttal a nemzet jövője. (Ügy van! Ügy van! — Taps.) Ezt a gondolatot csak azért voltam bátor itt érinteni, mert előttem szólott tagtársunk szavaihoz kívántam fűzni felszólalásomat. Tettem ezt azonban azért is, mert azok, akik a jogfolytonosság alapján állnak, — mint én ás, — érzik, hogy abban az ideiglenes helyzetben, amelyben ma még az ország él, igen nagy, komoly és fontos érdekek tulajdonképpen nem találják meg azt a védelmet, amely védelem biztosítva volt akkor, amikor a Szent Koronának gondolata és jogköre nemcsak papíron volt megrögzítve, hanem amikor ci Z ci valóságban, a realitásban is élt, kifejezésre jutott és jogokat, érdekeket védett és megmentett. Egy ilyen, a Szent Koronával összefüggő főkegyúri jogkörbe tartozó kérdés kapcsán kívánom tehát most előterjeszteni azt a deklarációt, amelynek megtételére engem a püspöki kar kiküldött. Évről-évre elhangzik ebben a körben a püspöki kar részéről a jogfenntartó nyilatkozat a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogszemélyiségére és jellegére vonatkozólag. Kifogásoltatott hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetem alapjának jövedelmét a költségvetésbe beiktatják és ezzel a Pázmány Péter Tudományegyetem alapítványi jellege elhomályosul s egyúttal az egyetemi alap tekintetében is téves felfogás jut kifejezésre. A püspöki karnak évről-évre itt elhangzó felszólalására egy eredményt el lehetett már érni: nevezetesen, hogy; az idei és úgy tudom, már a multévi költségvetésbe az egyetemi alap jövedelme nines felvéve. Ezzel honorálta a kultuszkormány azt az állásfoglalást, amelyet itt évenkénti óvásában a püspöki kar kifejezésre kívánt juttatni, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetem alapja katolikus alap, amelyet Pázmány Péter és később az apostoli királyok katolikus vagyonból azért tettek le, hogy ennek az alapnak és az alapra felépített egyetemnek jellege úgy maradjon meg, mint ahogy alapíttatott. Ha azonban az egyetemi alap jövedelme a költségvetésbe most bevéve nincs is, mégis azt hiszem, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetem alapítványi jellegének kidomborítása határozottabb formában volna kívánatos, mint ahogy a költségvetési tabellában az kifejezésre jut. Nevezetesen a költségvetés illető rovatában az egyetemek egy tételben szerepelnek. Én itt hangoztatni kívánnám a püspöki kar nevében nemcsak azt, hogy az egyetemi alap eredete katolikus jellegű, azt tehát sérelem nem érheti, de hangoztatni és aláhúzni kívánnám azt is, hogy a budapesti Pázmány Péter egyetem alapítványi jellege is kell, hogy kellőképpen kidomboríttassék. Hangoztatni kívánnám ezt azért is, mert jól méltóztatik emlékezni, hogy éppen a közelmúltban mily nagy jogvitát kellett a hágai törvényszék előtt folytatni, hogy a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem alapítványi jellege bebizonyíttassák a nemzetközi fórumon. Mennyivel könnyebb lett volna ezt a jogállapotot feltüntetni és igazolni, ha az évi költségvetéseket lehetett volna bemutatni és az évi költségvetésekből minden vitát kizáró módon feltárni, hogy íme az állam felfogása erre a nagy nemzti kultúrérdekre és intézményre nézve mindig az volt, ami a 300 éves múltnak megfelel. Nem kívánnék indítványt tenni, de mivel tisztában vagyok azzal, — mint ahogy meg vagyok győződve f hogy ezzel ennek a Háznak a