Felsőházi napló, 1931. II. kötet • 1932. október 13. - 1933. július 13.

Ülésnapok - 1931-44

Àz országgyűlés felsőházának Uh* ülése 1933. évi június hó 27-én, kedden. 425 hogy itt a Felsőház színe előtt záróbeszédet mondjak és még egyszer összefoglaljam azokat az irányelveket, amelyek a költségvetés megalkotásakor szemünk előtt lebegtek. Az elhangzott felszólalásokra legyen szabad csak nagy általánosságban azt válaszolnom, hogy az itt elhangzott különböző figyelmeztetéseket, kérelmeket, javaslatokat a legkomolyabb és leggondosabb vizsgálat alá fogjuk venni. Ha az egyes részletekre nem térek M, ennek az az oka, hogy nem kívánok itt a részletekbe bocsátkozni, hanem az a célom, hogy a Felsőház természetének « állam jogi rendeltetésének megfelelően inkább az elvi kérdésekkel foglalkozzam, mert úgy érzem, hogy a Felsőház hivatása, hogy azokat az irányelveket, amelyeket a nemzet helyesnek tart az állami élet vitele szempontjából, állandóan a kormány szeme elé tartsa és állandóan figyelmeztesse a kormányt azokra a nagy irányvonalakra, amelyeken a nemzet életének haladnia kell. Beszédem további folyamán bátor leszek azután kitérni a most folyó londoni konferenciára, ott szerzett benyomásaimra, tapasztalataimra és azokra a mondanivalókra, .amelyekre magyar szempontból különösen szükség van. (Halljuk! Halljuk!) A költségvetés kereteinek megszabása nem pusztán pénzügyi és nem pusztán gazdasági természetű ténykedés, mert hiszen az állami élet szükségletei sem tisztán pénzügyi _ vagy gazdasági természetűek, hanem átterjednek morális, etikai térre is, ennek következtében szükséges, hogy mérlegeljük a költségvetés összeállításánál azt, hogy az állami életnek melyek azok a gazdasági és melyek azok a szellemi szükségletei, amelyeknek fenntartására, kielégítésére okvetlenül szükség van, hogy rendezett állami élet folyhassék. Egy költségvetés összeállításának tulajdonképpen az a vázlatos technikája, hogy a szükségleteket sorrendbe kell állítani és meg kell állapítani azután azt, hol van az a cezúra, ameddig a szükségletek kielégítésében elmehetünk, hol van az a választóvonal, amely elválasztja azokat a szükségleteket, amelyeket kielégíthetünk a rendelkezésünkre álló anyagi eszközök mellett, azoktól, amelyeknek kielégítésére, sajnos, ma lehetőség nincs. Természetszerűleg a szükségleteknek eme sorrendjében van egy minimum is, amely nélkül rendezett, öncélú állami élet el nem képzelhető. Érzésem az, hogy költségvetésünk nagyon közel áll ennek a minimumnak határához, e körül a minimum körül mozog, ami természetes is, mert anyagi erőink olyan nagy mértékben meggyengültek, hogy a társadalom áldozatkészségét és teherviselőképességét csak addig a határig szabad igénybe vennünk, ameddig ez feltétlenül szükséges. Érzésem az, hogy ebben a tekintetben a szükségletek sorrendjének megállapításánál és a ceznra megvonásánál lelkiismeretesen és helyesen jártunk el. Lehetnek talán kisebbnagyobb nézeteltérések a nemzeti társadalom tagjai között, úgy érzem azonban, hogy nagyban és egészben — és ez volt a felszólalásokból kicsendülő alaphang is — ez a határvonal helyesen vonatott meg. Túlzásokba nem mentünk a megtakarítások terén sem két okból kifolyólag: egyrészt azért, mert, amint említettem, az állami élet menetét bizonyos minimumon alul biztosítani FELSŐHÁZI NAPLÓ H. nem lehet, másrészt pedig nem mentünk azért sem, mert a költségvetés redukciója is belenyúlást jelent a jövedelemeloszlásba, belenyúlást tehát a gazdasági erőknek már kialakult egyensúlyába és a hirtelen, erőszakos belenyúlások, a gazdasági életnek egyik terén sem, tehát ezen a téren sem kívánatosak. Itt is csak lassú, fokozatos fejlődés kívánatos, mert ez az, ami biztosítja a gazdasági erők játékának helyes menetét. A másik elvi jelentőségű kérdés, amelyre a költségvetés összeállításával kapcsolatban itt a t. Felsőház szónokai közül is többen kitértek, a bevételek kérdése, mert hiszen több oldalról elhangzott az az aggodalom, hogy a bevételek előirányzásában bizonyos optimizmus nyilvánult meg. En természetemnél fogva nem^vagyok sem optimista, sem pesszimistája reményt soha nem adom fel, de igyekszem mindig a tényeknek a szemébe nézni. Sem feketén, sem rózsaszínűén festeni nem szeretek. Az az érzésem, hogy nem is lett volna helyes túlzott pesszimizmust juttatni kifejezésre a költségvetésben, mert a valóságnál, a valószínűségnél feketébb képnek festése a pszichikai erőknek gyengítésével járt volna. Ennyit általánosságban véve a költségvetés kereteiről és bevételi oldaláról. A közönségre nézve természetszerűleg az állami költségvetésnek a gyakorlati életbe való átültetése az adóztatáson keresztül jelentkezik; ennek következtében nem csoda, ha az adóztatás kérdése mindkét Ház vitájában meglehetősen nagy teret foglalt el. Itt is csak néhány elvi megállapításra akarok szorítkozni. A Felsőházban is több felszólalásból kicsendült az, hogy a mi adótörvényeinkben nincs megfelelő kongruencia és különösen a mezőgazdasági érdekek szószólói részéről hangzott el az, hogy a mezőgazdasági adókat szabályozó törvények és rendeletek irányelveikben nem veszik át mindazokat a gazdasági értelemben indokolt könnyítéseket, amelyek az egyéb társadalmi és gazdasági rétegek megadóztatásánál érvényben vannak. Kétségtelenül elismerem, hogy az adóztatás arányossága megkívánja azt, hogy az adótörvények szellemében is bizonyos feonformitás érvényesüljön és a magam részéről azt tekintem egyik első feladatomnak, hogy ezt a konformitást, — amennyiben a gazdasági előfeltételek és adottságok megvannak rá — érvényre is juttassam. Ebben a tekintetben tehát ne méltóztassanak aggodalomban lenni; a mezőgazdaság jogos igényeit teljes mértékben figyelembe fogom venni. (Helyeslés.) Bátor vagyok azonban az igen t. Felsőház figyelmét felhívni arra, hogy a konformitás nem jelenti azt, hogy ezeknek a szabályoknak teljesen egybehangzóknak kell lenniök, nem jelenti pedig azért, mert a két gazdasági ténykedés, egyfelől az ipari és a kereskedelmi, másfelől a mezőgazdasági tevékenység előfeltételei között lényeges különbségek vannak, amelyeknek szerény nézetem szerint az adóztatásban is kifejezésre kell jutniok. En itt csak egy principialis, alapvető különbségre vagyok bátor rámutatni, amely nem jut kifejezésre a mi jelenlegi adórendszerünkben, amit azonban mint alapgondolatot igen megfontolandónak tartok és ez a következő: (Halljuk! Halljuk!) Az individualista gazdasági rendnek egyik alapelgondolása az, hogy a szabad verseny elvét engedi érvényre juttatni és minthogy a szabad versenyben az érvényesül, az tud magának nagyobb anyagi javakat biztosítani, aki tehetségesebb, erősebb, ügyesebb, az 65