Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-7

90 Az országgyűlés felsőházának 7. ülése 1931. évi december Kő 17-én, csütörtökön. ter úr is erre az álláspontra helyezkedett és szükségesnek mondotta a mezőgazdaság nagymérvű fejlesztését és átszervezését. Ezen kijelentések után most már csak a tetteknek kellene következni ök. Ha valakit még meg kell győznöm — azt hiszem — ebben a Házban nem szükséges, hogy a mezőgazdaság fejlesztéséhez tényleg programm is kell, részletes, komoly célkitűzések kellenek, annak figyelmébe ajánlom Seres Lászlónak kitűnő könyvét, a magyar agrárreformációról, amelyben megrázó színekben festi a magyar mezőgazdaság elmaradottságát, de meg is jelöli az utakat és módokat, amelyek annak fejlesztéséhez és átszervezéséhez vezetnek. Azt is tudom, hogy nem elég a célkitűzés és nem elég az erős akarat ennek a feladatnak elvégzéséhez. Ehhez pénz is kell. Ámde a pénzt bárhonnan elo kell erre a célra teremteni. A magyar államnak igen sok, százakra menő üzemei vannak, és itt elsősorban azokra az üzemekre gondolok, amelyek az iparnak és kereskedelemnek versenyt okoznak. Valamennyi üzemben- az állam pénze rossz befektetés, méltóztassék ezeket megszüntetni és az azokban fekvő pénzt a mezőgazdaság fejlesztésére fordítani, mert ennél jobb befektetést elképzelni sem tudok, mert a mezőgazdaság fejlesztésében látom én Magyarország boldogulásának legfontosabb előfeltételét. Szó esett tegnap is, ma is, Teleszky ő excellenciájiá is említette a .kamatkérdést. Vásáry ő méltósága kifogásolta a imagas kamatokat és állami beavatkozást sürgetett a kamatleszállítás terén. Erre részben megfelelt Teleszky ő exeellenciája is, de legyen szabad csak két megjegyzést fűznöm ehhez. Az egyik az, hogy Vásáry ő méltósága tulajdonképpen ellentétbe jutott önmagával, mert ugyanabban a mondatban jóformán, amelyen a kamatok leszállítását sürgette, kimondotta azt is, hogy a pénz is csak áru. Ez helyes megállapítás, de ha ez így van, akkor meg kell állapítanom azt, hogy ez a pénz, mint áru, ma nagyon ritka és éppen ezért érthető, hogy nem olcsó. A másik megjegyzésem pedig az, hogy a kormány beavatkozását mindenképpen helytelennek tartom a kamatmegállapítás terén, sőt annyira megyek, hogy a hitelügyi rendeletet, amely a Mtelügyi tanács által lehetővé tette a kamat maximálását, nem tartom szerencsés alkotásnak. A maximum rendesen minimummá szokott átváltozni. Ott pedig, ahol maximálás van, tapasztalatból tudjuk, még a közgazdaságtanból is, az áru eltűnik és épúgy meggyőződésem az, hogy a kamat maximálásának folyománya is csak az lesz, hogy sokkal nehezebben jut hozzá ä mezőgazdaság a hitelhez, mint ed'dig. (Úgy van! Ügy van!) Igen súlyos probléma a Nemzeti Banknak devizapolitikája. Szegénységgel, devizahiánynyal nem lehet jó devizapolitikát csinálni. Elismerem azt, hogy a Nemzeti Bank kitűnő vezetősége r emberfeletti munkával igyekszik pénzünk értékállandóságát megvédeni; és ez belső viszonylatban sikerült is, mert a pengő vásárlóképessége nemi csökkent, a pengő értéke belső viszonylatban ma is stabill, mégpedig abból az okból, mert a belső árnivó nem változott. Nem kívánok itt valutaelméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, mégis legyen szabad az árnivóval kapcsolatban a kormánynak és a Nemzeti Banknak egy szempontot figyelmébe ajánlani. Kétségtelen, hogy a külföldről behozott árucikkek ára a legutóbbi időben nem is lényegtelenül emelkedett. Kétségtelen az is, hogy a hazai gyártmányok közül azok, amelyek külföldi nyersanyagból gyárttatnak, árban szintén emelkedtek. Ha már most annak ellenére, hogy e cikkeknek ára emelkedett, —és itt talán nem is akarok azokról a cikkekről beszélni, amelyeknek árát, mondjuk lélektani okokból emelték, nem akarom a -helyes kifejezést használni —, amit természetesen a leghatározottabban elítélek, ha azonban mindezen cikkek ára emelkedett és az árnivó mégis változatlan maradt, mit jelent ez, mélyen t. Felsőház?» Ez azt jelenti, hogy egyes hazai termelési ágak és elsősorban a mezőgazdaság fizeti meg az árát annak az áremelésnek, amely a másik oldalon bekövetkezett. És jelenti azt, hogy az árollónak két szárnya mind jobban széjjelmered. Ez tehát olyan folyamat, amelyet állandóan fentartani nem lehet, mert egyes termelési és kereskedelmi ágaknak romlására vezet és amely közelről érinti a magyar nemzeti jövedelmet és vagyont is. Nem. kívánok ebből konklúziókat levonni, de ezt a veszélyt, — mert én annak tartom —, mégis kénytelen vagyok a magyar Nemzeti Bank és az igen t. kormány figyelmébe ajánlani. Ezzel összefügg a nyersanyag hitellel való megszerzésének kérdése, és én sajnálatomnak adok kifejezést, hogy ezeknek hitelbe való megszerzésére a lépések egy kissé későn következtek be. Másrészt örömmel ismerem el. hogy bizonyos eredmények e téren máris mutatkoztak és igen kívánatos volna, hogyha további sikereket érhetnénk el. Súlyos csapás volt a termelésre nézve a forgalmi adónak 50%-os emelése. A dolgozó osztályok, sajnos, ezt az újabb terhelést maguk viselik és nem voltak képesek áthárítani a fogyasztókra, amit bizonyít, hogy az életfentartási index, amióta ez a forgalmi adó emelés bekövetkezett, nem változott, inkább csökkent, semhogy emelkedett volna. Még lehetetlenebb terhet jelentene azonban a gazdasági életre nézve, hogy ha megvalósulna az a terv, amelyei a kincstár a textilanyagoknak forgalmiadó-váltságát emelni kívánja. A módot, amellyel ezt a tervet keresztüvinni kívánják, már nem lehet a kincstár érdekének tekinteni, ezt másnak, mint adószadizmusnak nevezni nem lehet. Mert abban az időben, amikor a kormány és a Nemzeti Bank olyan nagy súlyt fektet arra, hogy a belső árszínvonal ne változzék, a kincstár beáll a legnagyobb, a legmerészebb árdrágítók közé, amikor a textilanyag iorgalmiadó-váltságát 10— 17—19%-kai emelkedőén állapítja meg, amely teher egyes cikkeknél, a közbenső forgalmiadót is beleszámítva, egészen 30%-os drágítást jelent. Es hogy milyen kevés szociális érzékkel gondolták el ezt a tervet, bizonyítja az, hogy éppen a legegyszerűbb, a legolcsóbb sima nyers szöveteknél a legmagasabb kulcsot, a 17—19%-os forgamiadó-váltságot tervezik. Érthetetlen ez a tervezet azért is, mert ellentmondásban van önmagával, mert egy forgalmi adóváltságot, amely egyfázisos rendszert jelent, közbenső forgalmiadókkal kíván megvalósítani. Ez az úgynevezett manipuláns nagykereskedelemnek, a nemesítő nagykereskedőknek romlását jelentené, akik a nyersanyagot itt, hazai gyárakban, bérmunkával készítik ki és akiknek romlásbadöntése súlyosan ellenkezik a kincstár érdekeivel is. További lehetetlen intézkedése ennek a tervezetnek az, hogy a kereskedőknek árukészletét az eddigi 3%-os forgalmiadó helyett, 6%-os forgalmiadó-váltsággal kívánja egyszerre megterhelni, ami az úgyis a tönk szélén levő ke-