Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-7

82 Az országgyűlés felsőházának 7. ülése tói a másik gazdához kezet változtat, értékében csökken, forgalmiadózást, azaz azt jelenti, hogy ugyanazért a pénzért én már kevesebb jószágot kaphatok, mint amennyit én adtam ezért a pénzért. Ez a különbözet az & foraglmiadó, amelyet az' állam infláció alakjában a közönségtől behajt. Ez a kétféle adó súlyosabb mai összes adóinknál. Áttérve már most arra a kérdésre, hogy azok a bajok, amelyekre hivatkoztam az előbb, amelyeknek ellenszeréül ajánlják a mérsékelt inflációt, hogy ezek a bajok inflációval megszüntethetők-e, vagy korlátozhatók-e? E kérdés vizsgálatánál az első bajra, az államháztartás egyensúlyának biztosítása érdekében hozandó intézkedésekre nézve, azt hiszem, az előbb előadottak után megállapíthatom, hogy merő tévedés, hogy inflációval ezek az áldozatok kisebbek lennének. Ellenkezőleg: nagyobbak és igazságtalanabbak. Igazságtalanabbak azért, amit előbb mondtam, nagyobbak pedig azért, mert nincs drágább adó, mint az? infláció, mert az infláció által beszedett adónak tekintélyes része nem az állampénztárba folyik be és nem az állam pénzügyi helyzetét javítja, hanem részben javítja azoknak a külföldieknek a helyzetét, akik — láttuk ezt erősen Németországban az infláció idejében — potomáron összevásárolják a bélföldi gazdasági javakat; javítja másrészt azoknak a belföldi spekulánsoknak a helyzetét, akik nem törődve semmivel, voltaképpen ezért alig várják már ma is az inflációt, és csak a saját meggazdagodásukra igyekeznek ezt az inflációt felhasználni. (Úgy van!) De tévedés az is, hogy ha bármilyen meszszemenő intézkedéseket kénytelen a ^kormány tenni az infláció megakadályozása érdekében az) állami kiadások korlátozása terén ezek az intézkedések nagyobb áldozatokat jelentenének, mint 'aminőket ugyanilyen célok szolgálatában jelentene az inflációnak beállása. Ellenkezőleg, itt is fordítva áll a dolog

; Méltóztassanak visszaemlékezni, mi volt az állami tisztviselőknek r és nyugdíjasoknak helyzete az infláció idejében. Méltóztassanak visszaemlékezni, hogy hány nyugdíjalap ment tönkre az infláció következtében: az ügyvédi nyugdíjalap, az orvosi nyugdíjalap, a hírlapírói nyugdíjalap stb. mind az infláció következtében ment tönkre. (TJgy vanî) Es olyan nagy áldozatokat, bármilyen nehezek legyenek a viszonyok, sem tisztviselőktől, aktív szolgálóktól, sem nyugdíjasoktól nem fog követelni a magyar állam, ha az infláció ellen védekezni tud, mint amilyeneket követelt a multban

% mikor az infláció uralkodott, és aminél még súlyosabb helvzet fogna előállni a jövőben infláció esetén. (Ugy van!) De méltóztassanak megnézni a kulturális intézményeket. Hát nem minden kulturális intézmény, kezdve a Magyar Tudományos^ Akadémiától, végig az utolsó családi alapítványig, nem minden kulturális intézményünk az infláció koldusa-e j? (Általános helyeslés.) Nem tette-e az infláció sokkal r jobban tönkre kulturális és szociális intézményeinket, mint ahogyan tönkre fogja őket tenni, illetve korlátok közé fogja szorítani — amit nagyon sajnálna velem együtt bizonnyal a Felsőháznak minden tagja — ha szüksége fog felmerülni annak, hogy a költségvetés egyensúlyának biztosítása érdekében a kormány ezekhez a kulturális és szociális intézményekhez is hozzányúljon? Nagyon súlyos, nagyon nehéz elhatározás lesz ez, t. Felsőház, és igyekeznünk kell mindenesetre ezeket és a többi áldozatokat is a minimumra 1931. évi december hó 17-én, csütörtökön. • leszorítani és lehetőleg aránylagos an megosztani. De hogy ezek az áldozatok még mindig sokkalta, de sokkalta kisebbek lesznek, mint azok az áldozatok, amelyeket ezen céloktól az infláció a múltban követelt és a jövőben követelni fogna, ezt, azt hiszem, senki tagadásba nem vonhatja. (Ugy van!) Menjünk át a másik kérdésre: a hiteligények kielégítésének

1 kérdésére. Teljesen osztom az előttem felszólaló úrnak a nézetét, hogy ez a legsúlyosabb problémák egyike. Teljesen értem, hogy az a magyar kisgazda nem tudja megérteni, hogy ő ma négy szerannyi búzát kénytelen fizetni ugyanannak az adósságterhének kiegyenlítésére, mint amennyit tartozott fizetni, mikor ezt az adósságot felvette. Teljesen megértem, hogy különösen kétségbeesik akkor, ha, mikor fizetni akar, mikor az ő nézete szerint a vagyona még fedezetet nyújthatna egy új kölcsönre, fizetni nem tud, mert saját pénze nincs, kölcsönt pedig senkitől nem kap: teljesen átértem, hogy ennek az embernek a lelkében a keserűségnek olyan érzete kell, hogy fakadjon, amelytől, igenis, méltán lehet félteni az egész nemzet jövőjét. Mert veszedelmet én csak egyben látok: abban, hogy ha a nemzetnek nem lesz ' elég lelkiereje ezeknek az igen nagy megpróbáltatásoknak a kiállására. Azért igaza van abban Baltazár ő nagyméltóságának, hogy a lelkek egyensúlyának fenntartására is nagy gondot kell fordítani. De kérdem, hogy szolgálatában állnak-e ennek a nagy célnak az olyan felszólalások, mint amelyeket az előbb hallottunk, amelyek — beismerem, hiszen a későbbiek folyamán is meg fogjuk látni — sok tekintetben a helyzetet helyesen tüntetik fel, sok tekintetben a diagnózist illetőleg a lényegben megegyeznek nézetemmel, de nem egyeznek meg abban a beállításban, mint hogyha ezek egész tisztán a kormánynak inflációellenes politikájából, vagy az uralkodó társadalmi rétegeknek hibáiból, önzéséből, nemtörődömségéből keletkeztek, volna. Mert — visszatérve a kérdésre, a hiteligények kielégítésének kérdésére — tényleg nem tudjuk kielégíteni a hiteligényeket. De nem tudjuk kielégíteni azért, mert gazdasági tőkék rendelkezésünkre nem állanak. Szavakkal gazdasági tőkét csinálni nem lehet, de nem lehet gazdasági tőkét csinálni olyan hangulatnak az országba való bevitelével sem, amely nivellálni akar mindent, amely azt akarja, hogy mindenkinek csak az abszolút szükséges életfenntartási eszközei legyenek meg, mert ezzel teremthetünk egy szovjetet és ezzel elérhetjük ugyanazt az eredményt, amelyet a szovjetnél látunk. (Ügy van! Ügy van!) De a gazdasági tőkét nem szaporíthatjuk. A nagy bajunk és ez az a baj, amely nekem is nem egy álmatlan éjszakát okoz, igenis a tőkehiány. Mert — amint erre a múlt év őszén egy felszólalásomban rámutattam — az én nézetem szerint az egész világ nagy gazdasági krízisének főbaja a tőkehiány. Külföldi vonatkozásokban nehéz ennek bizonyítása, mert vannak jelenségek, amelyek ennek ellene látszanak szólani, de hiszen minket a külföld csak másodsorban érdekel, hogy azonban nálunk a tőkehiány az összes gazdasági bajaink főforrása, ezt bizonyítani nem nehéz. Köztudomású, hogy Magyarország már a háborút megelőzőleg is meglehetősen nagy tőkeszükségben szenvedett, és gazdasági életünk folytonosságát tulajdonképpen csak az annyit szidott közös bank intézménye révén tudtuk I biztosítani (Ügy van!) azáltal, hogy a tőkében