Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-7

78 Az országgyűlés felsőházának 7. ülése igenis, tudni akarja, hogyan lehet még olyan foglalkozásokat űzni Magyarországon, amelyek után 100.000 pengős jövedelmet lehet élvezni. Tudni akarja, hogyan lehetséges az, hogy amikor Debrecen városáb etil clZ ifjúság kétség beesetten vonul fel és a diplomás munkanélküliek száma kétségbeejtően növekszik: mások állásokat összehalmozva, kényelmesen dús jövedelemmel élhessenek. A nemzet sorsáról van itt szó és nem lehet agyonhallgatni a bajokat, amelyek orkánként száguldanak keresztül a kétségbeesett és tönkrement emberek lelkén. Ugyancsak tudni akarja a közvélemény, hogyha a valuta védelmében azokat a mérhetetlen áldozatokat kell hozni, kik voltak azok, akik a bankzárlatot megelőzően kivitték tőkéjüket a • külföldre. Ugyancsak tudni akarja a közvélemény azt is, hogy miért csak hónapok uralva jött az a rendéi e-t, amely a külföldre kimentett vagyonok bejelentésével hónapokig várt. Méltóztassanak megengedni, özek a vagyonok talán már más kezekben is vannak vagy 25—50 százalékos lecsökkentett kötvényeket vásároltak rajtuk. Ha ez megtörtént, a közvélemény igenis joggal követelheti, hogy az állam javára foglaltassanak le ezek a horribilis nyereségek. Ha a gazda kénytelen beszolgáltatni az exportjából befolyó devizát és nem használhatja fel arra, h-ogy a lecsökkentett értékű külföldi zálogleveleket és kölcsön kötvén y eket visszavásárolhassa és így olcsón szabadulhasson meg a terhektől, akkor semmiféle jogcíme nincs másnak sem ilyen hasznok elérésére. Ha gyors és bátor, semmi melléktekintetre figyelemmel nem lévő, elhatározott intézkedések nem történnek, az ország dolgozó többsége egyetlen koldustáborrá fog összeverődni és elborzadok annak még gondolatára is. miféle gondolatok hevítik ezeknek a kétségbeesett, tönkrement embereknek a lelkét, hiszen a türelemnek és a szenvedésnek is van határa. Merem mondani, hogy minden bajt a pénz és annak mérhetetlen hatalma okozott; nemcsak nálunk, hanem az egész világon a tőke lett úrrá. Ha valaki a pénzről beszél és a pénz által okozott bajokról, akkor egyesek idegesen azonnal hazaárulót látnak az illetőben, aki az infláció mocsarába akarja süllyeszteni az országot. Az inflációról Teleszky ő excellenciája a következőket írja (olvassa): «Aki átélte, vagy tanulmányozta az infláció korszakát, tudja, mennyi vagyon pusztulásának, mennyi exisztencra tönkremenetelének, milyen erköícsi sülylyedésnek, az államigazságosság, a jogrend iránti bizalom milyen megrendülésének volt okozója az infláció.» Méltóztassanak megengedni, hogyha ez a leírás áll, mint ahogy áll, nagyon hasonlít ennek a mai helyzetnek leírásához, csakhogy most az ország dolgozó társadalma a szenvedő alany. A defláció az inflációnak az ellentéte és ha az egyik olyan mérhetetlen károkat okozott, a másik nyomán sem fakadhat mindenki részére rózsás állapot. Középen kell lennie az igazságnak. Nem akarunk mi inflációt, nem akarjuk azt a szörnyű pusztulást, amely esetleg kimondhatatlan károkat okozhat, de igenis, akarjuk, kérjük, — és ez meg fog történni, hacsak egy összeomlás nem fogja megelőzni — hogy a ház, a föld, ennek termel vényei, a munka erősen lecsökkentett értékével a pénztőke értéke is arányba állíttassák és olyan kamatláb állapíttassák meg, amely a termelés lehetőségét biztosítja. Méltóztassék megjegyezni, nyugodt lélekkel mondom, a hazafiság legbiztosabb érzetével: mindaddig, 1931. évi december hó 17-én, csütörtökön. amíg ez az állapot be nem következik, minden orvoslás és orvoslási szándék üres pepecselés fog maradni, a gazdasági élet vérkeringése meg nem indulhat. Méltóztassék nekem megmondani, hogyha valaki vett egy hold földet 2000 pengőért, amelyből 1000 pengőt ki tudott fizetni és most ez a föld nem ér többet, mint 6—700 pengőt, tehát nemcsak a belefektetett tőkét r

veszítette el munkája révén, hanem a tőkével szemben is minuszban van és fizeti az 1000 pengő adóssága után azt a magas kamatot: a termelési költségen, a kamaton, a közterheken kívül, hogyan lehetséges ezzel boldogulni? Ugyanezt lehet megállapítani akkor is, ha valaki vett egy gépet, amelynek értéke 3000 pengő és akkor 100 métermázsa búzával ki tudta volna fizetni, azóta kifizetett már 300 métermázsa búzát és az időközi kamattal még mindig fennáll eredeti összegben az ő tartozása. Méltóztassanak megengedni, a hitelezők érdeke is azt kívánja, hogy találjuk meg azt a közös utat, amelyen a mai helyzetből ki bonyolódhatunk, mert ha nem találjuk meg, tönkremegy ugyan az adós, de egész tőkéjét elveszíti a hitelező is; ellenben amúgy tovább tudunk élni és boldogulni. Méltóztassék megengedni, Magyarország külföldi hitelezőinek is meg kell ezt érteni ök, akár akarják, akár nem. Meg kell tudniok, hogy Magyarország jórészben önhibáján kívül került a mai nehéz helyzetbe, hogy nem tud fizetni. Elvették országunk kétharmadát; az a bizonyos 1919-es megszállás súlyos arany milliárdokat vett ki a nemzeti vagyonból, az elvett területekről elűzték a tisztviselőket, vasutasokat, postásokat, ezeknek nyugdíját is nekünk kell fizetnünk. Ha ezt felkamatoztatjuk, akkor látjuk, hogy micsoda horribilis terhet kell viselnie ennek a Magyarországnak. És hiába hangoztattuk ezt éveken keresztül, nem hallgatták meg, nem jöttek t a segítségünkre, sőt a tőlük felvett kölcsönökért rendkívül magas kamatot kellett fizetnünk ugyanakkor, amikor olvassuk, hogy Franciaország milyen csekély kamatot fizet Amerikának háborús adósságaiért. Amikor ilyen nehéz a helyzet, sőt merem mondani, minél nehezebb a helyzet, annál inkább kelí, hogy nekünk kitűzött, biztos célunk legyen, amely felé haladni igyekezünk. Ez a cél kell, hogy minden magyar ember lelkét eltöltse: mentsük meg megcsonkított hazánkat, ne engedjük pusztulni őseinknek r megrabolt örökségét. Ezt a célt pedig úgy érhetjük el, ha minden tekintetben termelésünk biztosítását tűzzük ki célul magunk elé. A termelés fentartásának pedig alapfeltétele az, hogy az államháztartás és a magángazdaság keretei között a megfelelő harmonikus arány azonnal helyreájlíttassék. Második feltétele a belső szociális, társadalmi békesség megteremtése, amely belső lelki békességnek az az alapja, hogy ha ebben az országban nyomorúság van, mint ahogyan van, mindnyájan egyformán erős lélekkel viseljük ennek súlyát (Ugy van! Ugy van!) mindaddig, amíg helyzetünk jobbra nem fordul. A háborúban az a parancsnok, aki a katonáival mindenben megosztotta a nyomorúságot, nyugodtan mondhatta: «Utánam, fiúk!» — nem hagyták cserben a katonák. Ma is éppen ilyen, bár vértelen háború folyik, testetleiket megemésztő kegyetlen háború, amelyben nemcsak a férfiak, hanem a nők és az ártatlan gyermekek is pusztulnak és szenvednek. Tudom, hogy azt fogják erre mondani: nem lehet az a cél, hogy mindenki nyomorúságba