Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-20

Az országgyűlés felsőházának 20. ülése az okai Természetesen ez azonnal érthető. Csonka hazánknak körülbelül 1,200.000 mezőgazdasági és szőlőmunkása van, nem beszélve a cselédségről, mert a cselédségnek az uradalmakban valahogyan még az uraságok, habár nehezen lélekzenek is, de még kimérik valahogyan azt a bizonyos konvenciót. De felteszem, hogy az az 1,200.000 munkás, aki talán minden héten csak 2 napot dolgozik, nem tudja magát 2 napi keresetéből egy héten keresztül fenntartani és egy hétből, a hét napból legkevesebb 4 napon keresztül családjával együtt nincs egy falat kenyere sem. Nem beszélek a ruházkodásról, mert a ruházatról már régen lemondott a falusi nép, már régen lemondott arról, hogy még ruhát is tudjon venni. Mindig azt hangoztatjuk, hogy külföldre szállítsunk, oda exportáljunk akkor, amikor 1,200.000 munkásembernek és családjának nincsen meg a mindennapi kenyere — mert az a földmunkás liszttel és kenyérrel él — minden nap legalább 2—3 szelet kenyérrel többet fogyasztana családtagonként, ami a magyar gazdaközönség gazdasági vérkeringését fellendítené, vagyis a magyar gazda eladó portékájában is jobb hasznot hozna. Méltóságos Főrendiház! En azt látom, hogy a lisztfogyasztás megcsappant, mert a mezőgazdasági munkásnak nincsen vásárlóereje. A kormányzat azoknak a kistisztviselőknek, akik még a mezőgazdaságot táplálták, azoknak a 70—150 pengő fizetésű egyéneknek csak éppenúgy lefaragta a fizetésüket, mint a magasrangú tisztviselőknek. Attól a szegény tisztviselőtől, aki például 200 pengőn aluli fizetést kap, akinek élete fenntartására addig is szüksége volt fizetésére, most elvesznek a fizetéséből, ez pedig megint csak a mezőgazdák kárára megy. Ebből azután az következik, hogy az a tisztviselő nem tud fogyasztani, nem tud vásárolni. Teljesen osztozom Bottlik István báró ő méltóságának abban a kijelentésében, hogy a belső fogyasztást igenis meg kell szervezni, a belső fogyasztást munkaalkalmak teremtésével növelni kell. Az a munkaalkalom azonban ne inség- vagy segélyakció legyen. A segélyakciónak sohasem voltam híve, nem is leszek híve, (Helyeslés balfelől.) mert az munkátlan elemeket termel (Ügy van! Ügy van!) és sohasem termeli ki a magyar nemzetnek igaz gyermekeit. (Ügy van! Ügy van! — Taps.) En tehát azt mondom, nem érhetjük el a célt munkanélküli segéllyel vagy inségakcióval. Vegyük csak a tél folyamán lefolytatott inségakciót. Nagyon helyes volt és rá kellett, hogy lépjünk erre az útra, de volt-e olyan termelő munka azon az inségakción keresztül, mintha azokat rendes munkákkal lehetett volna levezetni? Most, amikor itt állunk és ezer és százezer munkás tekint fel a mindenható Istenre, az égre mindennap, most, a legnagyobb munkaidőben nincs munka! Mi lesz akkor az Őszön, mi lesz a télen?' Itt tehát azt a tiszteletteljes kérdést akartam intézni a nagyméltóságú magyar királyi kormányhoz, gondolkodik-e azon, hogy az inségakciót a télen, vagy még az ő>sz folyamán, vagy már ma is — mert vannak tapasztalatok abban a tekintetben, hogy már ma is lázong a nép, mert étlen és nem bírja tovább — hogyan fogja levezetni, hogyan fogja ezt az inségakciót a jövőben megszerveznie A gazdák fizetésképtelenek, kötelezettségeiknek nem tudnak eleget tenni, tehát hogyan fogják megoldani a kérdést, hogy ez a hatalmas munkástömeg el ne pusztuljon"? FELSŐHÁZI NAPLÖ I. 1932. évi június hó 2h-én, pénteken, 385 I József főherceg úr ő fensége nagyon szépen ránrutatott arra, hogy a magyar falu népe, a magyar munkás hű katona, szereti hazáját. (Ügy van! Ügy van!) Én tovább megyek, azt mondom, hogy a világháborúban akárhány magyar katona, akinek nem volt egy talpalattnyi földje, vitézi hírnévre tett szert, vitéz lett, mert szerette a hazáját. De méltóságos Felsőház, szeretheti-e valaki a hazáját akkor, amikor éhhalálra van kárhoztatva? (vitéz Keresztes-Fischer belügyminiszter: Akkor is szeretni kell.) Még egy kicsit tovább megyek. Az a magyar falu megtartotta higgadtságát, az a magyar mezőgazdasági munkás a forradalom idején — mondjuk azt, néhány kivételével — nem ment a forradalom után, megmaradt az ura mellett, az urát védte és a hazáját védte. És meglehet, hogy egy kicsit megfeledkeztünk arról az időről, de, Uraim, ápolgassuk a magyar falvakat és ha a falvak egészségesek maradnak, akkor nem pusztul el a haza. (Igaz! Ügy van!) Mélyen t. Felsőház! A magyar falunak vannak kívánságai, amelyekre nézve — mint Széchenyi Aladár gróf ő méltósága is rámutatott délelőtt — ígéretet sokat kapott, de ezeket tettek sohasem kísérték. Így volt ez különösen a háborús és a háborút követő években. Amikor csekélységem felsőházi tag lett, 1928ban, rámutattam már egy költségvetési beszédemben, hogyan Ígérték a világháború rokkantjainak, hogy igenis a hazának szent kötelessége, hogy a rokkantakat ápolja és eltartsa. Mégis kolduskenyér jutott nekik. A falun látjuk, hogy a hadirokkantak dolgoznak, verítékeznek és elesnek, mert a háború óta rosszabbodott állapotuk. Ha valakit 25%-os rokkantsággal elbocsátottak, az azóta már 100%-os rokkant, mert a rokkantság idővel mind jobban lerakódik az ember fáradt testébe és ma sincs jobban dotálva az a roklkiant, mint kezdetben. Nagyon örülök annak a kijelentésnek, amelyet Gömbös Gyula honvédelmi miniszter úr ő nagyméltósága tett, hogy most már a katona fog gondoskodni a rokkant katonáról. Nagyon szeretném, ha a rokkantak ügyét minél előbb rendeznék, úgyhogy tisztességes megélhetésük legyen. Ott vannak továbbá a vitézségi érmesek. ígéretet kaptak, akik a kis ezüst érmet megkapták, hogy amikor az állam megfelelő helyzetben lesz, ezeket dotálni fogja, vagy végkielégítésben részesíti. A mai helyzet az, hogy nem lehet, de úgy látszik nem lehetett 1926-ban, 1927-ben sem, mert magyar falusi kisemberek voltak. Tovább megyek. Ott vannak a hadikölesönkötvények. Akárhány katonát azért szabadságoltak a frontról, hogy jegyezzen hadikölcsönkötvényt és becsülettel ígérték, hogy ezt vissza fogják fizetni, vagy valorizálják, mert ha az ország elvész, elveszett ez is. Mi történt? Maradt egy csonka ország. Az 5000 pengőn felülieket segítik, de azzal a kisemberrel, a kisemberek fillérjeivel senki sem törődik. Méltóztassanak elgondolni hogy az a magyar falu, í ha nem lelkiismeretes emberek vezetik, felizgul vagy felháborodik. Méltó dolog-e arra még rásütni a bélyeget, hogy nem olyan jó hazafi, mint más? Méltóságos Felsőház! En a magyar falunak gyermeke, mindig az «Isten! Király! Haza!» jelszót állítottam magam elé. Most is ez áll előttem, csak arra kérem a Felsőház minden tagját, tartsa szem előtt, hogy a mostani országot a pusztulástól csak egy igazi 61