Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-20

Az országgyűlés felsőházának 20. ülése 1932. évi június hó 24.-én, pénteken. 381 hanem abban az irányban is, hogy az utasok közvetlen tapasztalásból győződhetnének meg ama szörnyű igazságtalanságról, amely ezt a gyönyörűséges kultúrával bíró országot érte. (Ügy van! Ügy van!) Ismétlem, meggyőződésem, hogy ez a bekapcsolódásunk rövid időn belül sokszorosan | behozná a kiadást. Ennek pénzügyi megoldását, mint már beszédem kezdetén mondottam, úgy képzelem el, hogy talán másutt kellene valamit e célra lefaragni, vagy, mint mondottam, talán egy sorsjátékot, vagy hasonló dolgot kellene beállítani. A gondolat elejtése Magyarországnak mindenesetre igen nagy kára volna. Az angol építési akció mögött minden jel szerint hatalmas méretű elgondolások rejlenek. Ha végignézünk a vonalakon, azt látjuk, hogy ez a legdirektebb összeköttetés Anglia és dominiumai között. Ez mindent megmagyaráz. Az akció mögött igen súlyos emberek állanak, úgyhogy bátran kimondhatjuk, hogy ezt az utat létre fogják hozni és csak tőlünk függ, hogy Magyarországon át, vagy nem. (Helyeslés) A munkanélküliségről csak néhány szót. Meggyőződésem, hogy a legelhibázottabb dolog, amit kormány tehet, hogy munkanélküli segélyt ad. (Ügy van! Ügy van!) Tessék gondoskodni, hogy munkát adjunk, hogy mindenki józanul megkereshesse kenyerét. (Ügy van! Ügy van!) De az,^ hogy lustálkodókat támogassunk, helytelen és az országnak nem érdeke(Ügy van! Taps a Ház minden oldalán.) Meg vagyok győződve arról, hogyha itt a munkanélküli segélyt behozzák, akkor temérdek józan munkás, aki kenyerét nehezen keresi, tovább dolgozik ugyan, de mindaz, aki nem józan munkás, ki fog állani, az állam terhére lesz és még nagyobb nehézségeket fog okozni-Ez nem a munkásság ellen szól, hanem a munkásság és az állam szent és nagy érdekében. (Ügy van! Ügy van!) Utána jártam a dolognak és meggyőződtem, hogy még mindig igen sok idegen munkás dolgozik nálunk. Nem jó ez. Jó volna, ha végre arra az álláspontra helyezkednénk, mint igen sok más állam: magyaré a magyar kenyér, dolgozzék itt magyar munkás. Erre tudom, hogy előkészület, kiképzések kellenek, de ezt el kell érni. Egy klasszikus példát, amely egy alkalmazottammal történt, akarok csak felemlíteni, hogy megvilágítsam ezt a kérdést. Háztartásom szűkebbre szabása alkalmával a komornyikot' nyugdíjaztam. Életerős, ügyes ember volt, ^állást keresett. Kapott egy kiváló jó fizetésű állást Belgiumban az amerikai követnél. Alig négy vagy öt nappal azután, hogy elfoglalta az állást, az állam közbeszólt. Azt mondotta: hohó, itt egy idegen állampolgár van; ki vele! — Elkergették és hozzám jött könyörögni, hogy mit csináljon most? — Kérem, ez jellemző. Ha megteheti ezt a gazdag Belgium, akkor tegye meg a szegény Magyarország is! Többen szóltak ma a rokkant törvényről. Én sem mehetek el szótlanul emellett. Ahányszor e Házban a költségvetésnél felszólaltam, mihdiannyiszor hangsúlyoztam, hogy az országnak, a nemzetnek becsületbeli kötelessége, hogy a rokkantakról, akik életüket majdnem otthagyták, de legalább is csonkán, mint nyomorékok jöttek vissza a háborúból, gondoskodjunk. (Ügy van! Úgy van!) Nagyon kérem a pénzügyminiszter urat, hogy azt a 3*5 milliót, amit a rokkantaknál töröltek, töröljék másutt és adják vissza a rokkantaknak. Ez olyan borzasz; tóan súlyos dolog, hogy nem tudom eléggé hansúlyozni. Hiszen én koronataúja voltam, hogy milyen lelkesedéssel, milyen kiválóan küzdöttek a hazáért. Odaadták testük egy részét, és most lefaragjuk azt a segélyt, amiből nyomorúságosan meg tudtak élni! (Szőke Gyula: Szégyen!) Ezt az intézkedést, ha leihet, töröljük, mert különben keserűséget szül mindenfelé. A rokkantakra vonatkozóan még egy megjegyzésem van, az azonban nem olyan fontos, csak egyéni nézet. Úgy tudom, a rokkantügyet a honvédelmi minisztériumhoz osztották be. Ezt nem tudom helyeselni. A honvédelmi minisztérium dolga a jövendőbeli, a tényleges és tartalékos katonákkal, a hadi eszközökkel, a rend fenntartására szükséges eszközökkel dolgozni ós ezekkel törődni, de nem éppen azokkal, (Gróf Széchenyi Aladár: Akik sóiba nem Lehetetek katonák!) akik már soha többé nem jöhetnek számításba sem a rendi fenntartásában., sem abban az esetben, ha a külföld megtámadna bennünket. (Úgy van! Úgy van!) Az én meggyőződésem szerint ez a miniszterelnökségre való, (Gróf Széchenyi Aladár: Ha már megszüntették a népjóléti minisztériumot!) ha már megszüntették a népjóléti minisztériumot, amihez nem akarok ihozzászólni, mert ez esetleg szükséges lehetett. Még egy igen fontos, égető kérdésre akarom felhívni az igen t. kormány figyelmét, bár már többen felszólaltak mellette. Ez a kenyértelen diplomás ifjúság kérdése. Ennek az ifjúságnak az elhelyezkedése egyike a legégetőbb, de legfontosabb kérdéseknek is, amelyet feltétlenül meg kell oldanunk. Meggyőződésem az, hogy jó úton vezetett ifjúság Magyarország feltámadását jelenti; (Ügy van! Ügy van!) rossz útra tért ifjúság Magyarország pusztulását. (Ügy nan! Úgy van!) Én nem tudok most ebben a kérdésben részletekbe bocsátkozni, de dolgozom egy memorandumon, amelyet amikor készen lesz, az igen t. kultuszminiszter úrhoz fogok juttatni; talán lalál bene gondolatot, amely ezt a kérdést közelebb viheti a megoldás felé. Erre vonatkozólag — bár csak egy csepp a tengerben — mégis legyen szabad felhoznom, hogy Budapesten meglehetősen sok ifjú orvos éhezik. Folytonos vándorlásaimon úgyszólván faluról falura, meggyőződtem arról, hogy az Alföldön vannak falvak, amelyekben nincs orvos, vannak falvak, ahol a köves út 15—20 kilométerre is van a falutól (Ügy van! Ügy van!) és a köves úton túl lakik az orvos, tehát mire oda tud menni a faluba, vagy meghalt a beteg, vagy ha odamegy a beteg az orvoshoz, olyan nagy megerőltetésbe kerül, hogy még betegebb lesz. Kérdem, nem lehetne-e itt legalább egy kicsit segíteni olyképpen, hogy minden községbe vigyünk orvost? (Helyeslés.) Nem tudok erre a kérdésre felelni, én csak felvetettem. Tudom, pénzbe kerül a fizetségük, dehát, azt hiszem, ez szükséges volna, különösen olyan községekben, amelyeknek nincs összeköttetésük azzal a községgel, athol orvos van. (Élénk helyeslés.) Azután talán rá lehetne venni ezt az ifjúságot arra, hogy ha nincs kenyere, próbáljon az iparban elhelyezkedni, például a nagyiparban. Hogy sikerűl-o. nem tudom; itt is csak egy gondolatot akarok felvetni. Még röviden az iskolák kérdésére szeretnék rátérni. A felekezeti iskolák, amint Bavasz László püspök úr kifejtette, ma nagy nyomorban vannak, pedig ezek az iskolák voltak — régente csak ilyenek voltak — a hazafiságnak