Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-20

360 Az országgyűlés felsőházának 20. ülése 1932. évi június hó 2ú-en, pénteken. nak, nélkülözhetetlen szolgálatnak, világosságnak és orvosságnak lenni. (Ügy van! Ügy van!) T. Felsőház! Zárom is beszédemet. (Halljuk! Halljuk!) Űgy érzem, hogy mi nagy változások, nagy átalakulások előestéjén állunk. Lausanne-ban birkóznak az emberi művelődés képviselői, a hivatalos politika felelős vezetői egymással és a sorssal és azon fordul meg minden, lesz-e elég lélek és elég belátás ezekben az emberekben (Ügy van! — Báró Szterényi József: Bátorság!) egy nagy leszámolásra, egy nagy és bátor expiálásra, egy elszánt döntésre, egy nagy szakításra, mindenféle gonosz idolummál, amely tönkretett minket és amelynek keserű levét isszuk. (Ügy van!) Nem tudom lesz-e ez. Egy azonban bizonyos, hogy ha ma nem lesz, holnap lennie kell, mert az idő suhan, a Sibylla-könyvek égnek, holnap rosszabbul lehet megoldani a válságot, mint ahogy ma lehetne. (Ügy van!) Ez indít végső eredményben minket magyarokat arra, hogy a kockarázás eme kínjai közt meg tudjuk azt, hogy a játék arra megy, ki bírja további (Ügy van! Ügy van!) Ha ez a nép, ez a magyar nemzet összeszedi magát, felindítja erkölcsi erőit, ha megacélosodik a türelme, bizalma, várnitudása, nyugodt és tiszta látása, bátorsága, ha megőrzi a maga lelki egységét, jönni fog a hajnal. Nincs a világnak annyi csendőrszuronya, amennyi a zöldelő rétet arra kéyszeríti, hogy ősz legyen, amikor elérkeztek a tavaszi hónapok. Nincs a világnak az a politikai impériuma, amelyik egy ébredő májust megzabolázni és visszafordítani tudna. Lehet, hogy még sokat kell szenvednünk, dehát. nekünk való feladat ez. Kiválasztottság, ha valaki tud szenvedni. (Ügy van! Ügy van!) Várni kell! Ebben a reményben fogadom el a költségvetést. (Elénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik Balás Barna ő méltósága. Balás Barna: Nagyméltóságú Elnök Űr! Mélyen tisztelt Felsőház! Azon bizalom folytán, amellyel a miniszterelnök úr személyéhez, a vezetése alatt álló kormány férfiaihoz viseltetem, az előttünk fekvő költségvetést elfogadom (Helyeslés.) és nem térhetek ki az elől, hogy el ne ismerjem, óriási munkát végzett ez a minisztérium akkor, amikor a kiadásokat oly mértékben szállították le, mint ez a jelenben történt. Nem fejezhetem azonban ki aggodalmamat eléggé a tekintetben, hogy fé,j$, hogy a bevételek az adóalanyok elszegényedése folytán nem fognak olyan mértékben befolyni, amint az kilátásba van helyezve. A költségvetéssel kapcsolatban azonban kénytelen vagyok a t. Felsőház figyelmét felhívni az 1337/1932. számú miniszteri rendeletre, amely kimondja, hogy a községeknek bizonyos jövedelmi forrásokat átengedve, a községek fogják ezentúl alkalmazottaikat, így községi és körjegyzőiket is fizetni. Csonka-Magyarországon, ha jól tudom 1336 község van, ebből az 1336 községből körülbelül 80% túlnyomórészben földmíveléssel foglalkozik. Nagyon jó tudjuk, hogy a földmívelő osztály annyira le va romolva, hogy adóját az első 9 hónapban fizetni nem tudja és ebbeli kötelezettségének csupán akkor tud eleget tenni, midőn terményeit piacra képes hozni. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Mámost kérdezem én a t. Felsőháztól, hogy az a jegyzői kar, amelyik az egész évben kénytelen dolgozni fizetéséért, miből éljen azalatt az első 9 hónap alatt? Mert az a vezető jegyző, a közigazgatási jegyző lehetséges, hogy privátmunukája útján még valami pénzt keres, ott van azonban az adóügyi jegyző, ott van a községi irnok, akik 60 pengő havi fizetésért dolgozik. Miből éljen ez az első 9 hónapban? (Az elnöki széket Beőthy László foglalja el.) Ma Magyarországon a jegyzők tekintélyes embermennyiséget jelentenek, nős emberek, családokat tartanak fenn, gyermekeket kénytelenek neveltetni. Miből éljen az a jegyző, ha fizetést nem kap? Miből fog eleget tenni kötelezettségeinek? Az egész ország jegyzői kara jajkiáltással fordul az országhoz, hogy segítsen ezen az állapoton. En szintén azzal a kéréssel fordulok a belügyminiszter úrhoz, hogy segítsen ezen az állapoton. Ügy gondolom, olymódon lehetne ezen segíteni, hogy a pénzügyminiszter úrral egyetemben hozzájárulna a miniszter úr ahhoz, hogy a pénzügyminisztérium a községek részére előlegezze azt az összeget, amely a jegyzők dotációjára szükséges és midőn az országban az őszi hónapokban befolyik az adó, akkor azután ezt az összeget visszatérítenék a pénzügyminiszteri tárcának. Midőn ezzel a kéréssel a belügyminiszter úrhoz fordulok, beszédemet befejezem és mégegyszer kijelentem, hogy a költségvetést elfogadom. (Helyeslés és éljenzés.) Elnök: Szólásra következik Bernát István ő méltósága. Bernát István: Nagyméltóságú Elnök Ür! Igen t. Felsőház! Sietek kijelenteni, hogy én a magam részéről azoknak a sorába illeszkedem bele, akik a kormánynak előterjesztett költségvetési javaslatát elfogadják és ennek megokolásául ki kell emelnem azt, hogy teljes mértékben tudatában vagyok azoknak a nagy nehézségeknek, amelyekkel a kormánynak küzdenie kell, amikor megállapított, régebben érvényben lévő kiadási tételek lefaragásáról van szó. Éppen azért szinte heroikus küzdelemnek kell minősítenem azt, amit a kormány ebben a tekintetben már eddig is végzett, de a magam részéről azt hiszem, hogy ez még mind nem elég, hogy még tovább kell haladni ezen az úton, hogy a lenyírások és lefaragások ideje még nem fejeződött be. Alapítom pedig ezt a felfogásomat azokra a régebbi időkre visszanyúló tanulmányaimra, amelyeket a magyar állami költségvetésnek 1868-tól kezdődő alakulása tekintetében folytattam. Annak idejében Lónyay Menyhért, amikor átvette — mind ő mondotta — az üres kasszákat, körülbelül 100 millió forint deficittel kellett, hogy szembenálljon. Ezt másképpen, mint kölcsön útján, fedezni nem volt lehetséges. Ez a praxis azután állandóan befészkelte magát a magyar törvényhozás termeibe és mi a mutatkozó deficiteket szinte évről-évre megszakítás nélkül főképpen külföldi kölcsönökkel voltunk kénytelenek fedezni. A dolog aránylag nagyon kellemes, aránylag nagyon könnyű volt, hiszen ezen az úton bizonyos virágzást, emelkedést, vagy annak a jeleit lehetett elővarázsolni, anélkül, hogy az adókat megfelelően emelni kellett volna. Ennek a praxisnak azonban rendkívül nagy hátrányai, kárai, sőt veszedelmei lettek. Nemcsak azért, mert a külföldi adósságok kamatai bevételeinknek mind nagyobb percentjét vették igénybe, hanem főképpen azért, — amit én már évekkel ezelőtt hangsúlyoztam,