Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.

Ülésnapok - 1931-19

Az országgyűlés felsőházának 19. ülése költségvetésnél minden felesleges kiadást el kell kerülni, akkor ilyen felesleges kiadásokra kényszerít minket a kormányzat. A székes­főváros úgylátszik a kormánynak nem ked­venc gyermeke, mert mindenféle tekintetben csak az autonómia ellenére tesz. Erre mindjárt a következő példával fogok szolgálni: Itt van a költségvetés harmadik fü­zetének 12. fejezete, a pénzügyminisztérium költségvetése. Ebben ki van mondva (olvassa): «A nyilvános betegápolási pótadó a nyilvános betegápolással kapcsolatos kiadások fedezésére szolgál.» Azt mondja a miniszter (tovább ol­vassa): «Megjegyzem, hogy a pótadó bevételé­ből az államkincstár és a székesfőváros kö­zönsége között 1931. évi október 31-én létrejött megállapodás értelmében 1932. évi január hó 1-étől számított 12 évre évi 7 millió pengő a székesfővárost illeti meg. A székesfőváros ezt a hétmillió pengő összeget a nála befolyó pót­adóból egyenlő negyedévi részletekben közvet­lenül veszi igénybe, ennekfolytán a pótadó be­vételét a székesfőváros illető összeg levonására irányoztam elő.» Jó tudni azt is, hogy e megállapodást meg­előzőleg az állam a fővárosnak körülbelül 16 millió pengő betegápolási díjjal tartozott és akárhányszor a legnehezebb helyzeitbe kerül­tünk, mert a költségvetési bevételi oldalon ez az összeg fel volt véve, ellenben a kormány an­nak kifizetésével mindig vonakodott. Megegye­zés jött létre és ha ez a megegyezés civil, pol­gáremberek között történik, ha a bíróság elé kerül, akkor az nemcsak beismerő nyilatkoza­tot, hanemi jogelismerést jelent, a törvényhozás magasztosságával nem férhet össze, hogy r ezt azután most dezavuálni lehessen, mert elvégre komoly elhatározásai, tudatosan írta ezt a pénzügyminiszter úr ide bele és bocsátotta^ a törvényhozás elé. És mi történt? A népjóléti miniszter a miniszterelnök úrral aláíratott egy olyan leiratot, amelyben az van mondva (ol­vassa): «A m. kir. pénzügyminiszter úr és a székesfőváros törvényhatósági tanácsának ki­küldöttei között az ápolási költségek rendez© sere nézve 1931. évi október hó 30-án kötött megállapodást még csak tervezetnek nyilvá­nítja, minthogy a minisztertanács ahlhioz nem járult hozzá.» A kereskedelemügyi miniszter úr egyéb nagyiszerű működésének elismerése mellett szintén nem a legkedvesebb barátja a főváros­nak. A fővárosnak van egy temetkezési válla­lata, vagy monopóliuma. Ezt a temetkezési mo­nopóliumot megelőzőleg számos magántemet­kezési vállalat volt. Ha valahol ezek a vállal­kozók megérezték azt, hogy a halálához köze­ledő beteg van, gyászruhába öltözve, vagy ke­vésbbé gyászosan megjelentek, imint a holló ká­rogtak és jelentkeztek a kérelemmel: mi temet­jük a legolcsóbban. Még nem csukták le a sze­mét annak a halottnak, már is ott tolongtak hármasával-négyesével és felajánlották magu­kat Ezt az állapota^ szüntette meg ez a mono­pólium. Ez a monopólium azonban nem akarta megengedni azt, hogy itt azután a kegyszerek árusításával olyan lehetőségek támadjanak, hogy mégis felajánlhassák magukat a haldokló vagy a halott házában^ a hozzátartozóknak és nem akarták az engedélyt neki adatni. A ke­reskedelemügyi miniszter úr azonban a keres­kedelem szabadságának nevében ezt az enge­délyt mégis megadta. Az autótaxiknak alapdíját 15 fillérrel akarta a székesfőváros törvényhatósága fel­emelni; ennek fejében ezek az autótaxik a vá­1932. évi június hó 23-án, csütörtökön. 335 ros legszélső közigazgatási határáig kivitték volna az utasokat s ha ott az utasok kiszálltak és kifizették a bért, a kocsi visszament volna, és a sofőr nem igényelhette volna visszafelé is a díjat. A nem drágítás okából ezt a határoza­tot nem hagyta jóvá a kereskedelmi miniszter úr ő excellenciája s most az a helyzet áll elő, hogyha valaki például a Svábhegyre akar fel­menni, minthogy a Svábhegy beleesik abba a bizonyos zónába, nem tartozik a kocsit vissza­felé is kifizetni, ha ellenben a «Szarvas»-on túl akar menni, akkor először is már kettős skála van. másodszor pedig tartozik a kocsit vissza is megfizetni. A pénzügyminiszter úr ő excellenciája is igen nagy jóakarattal van a főváros iránt. Az inségadó legalább is a javaslat indokolása sze­rint arra szolgált, hogy az inség csökkentésére fordíttassák az inségadóból származó bevétel. A nyolcmilliós Magyarország székesfővárosá­nak majdnem egymillió lakosa minden áldo­zatra kész volt az inség enyhítését illetőleg és amit csak tehetett a télen át, azt megtette, hogy a nyomorúság lázongásra ne fajuljon. A székesfőváros a nyáron át is tovább akarta a se­gélyezést folytatni és pedig munka útján. Hiába kérünk és könyörgünk, a kormány nekünk a szé­kesfőváros részéről befizetett 14 millió pengő inségadóból azon az egynéhány millió pengőn kívül, amelyet részünkre átengedett, egyetlen­egy fillérrel sem járul hozzá a székesfőváros ínségének a csökkentésére. Pedig Budapest szé­kesfőváros az állami feladatoknak nemcsak ama részét látja el, amelyet a törvény kötele­zően előír számára, hanem számos más felada­tot is, amelyet különösen az államnak kellene elvégezni. A székesfővárosnak vannak közép­iskolái, kereskedelmi iskolái. A kultúra és a művészet terén is a legnagyobb fokú áldozato­kat hozza meg ez a székesfőváros, amelyet bű­nös Budapestnek neveztek s amelyre most azt mondja a vidék és azt mondják a körülötte levő városok, hogy el akar zárkózni előlük s önálló vámtarifát létesít, holott már ősi idők óta volt kövezetvámszedési joga a fővárosnak éppenúgy, mint akármelyik más szabad királyi városnak. A szabad királyi városok közül azonban nem fejlődtek újabb városok, ezeket tehát nem illetik ilyen panaszokkal, mint ille­• tik a székesfővárost a körülötte levő városok, amelyek felpanaszolják a kövezetvámot, amely­nek szabályozását most megakasztották egy önálló vámmal. Igen, de mit nyújtunk mi vi­szont ezért a mélyen tisztelt körülöttünk levő vidéknek? Hiszen ha közkőrházaink közkórházi jellegét megszüntetnők, akkor a közkórházaink­ban ápolt betegek kétharmadrésze nem kapna ellátást, mert ez a kétharmadrész vidéki ápolt. Mindezeket a tényeket, amelyeket a költségve­tés keretében itt felhoztam, méltóztassék a t. kormánynak megszívlelni. Rajongó szeretettel a fővárosom iránt, amelyhez járul hazám iránti legforróbb szeretetem, kérem a kormányt, mél­tóztassék a torzsalkodásnak ezt a folyamatát, amelyet nem a kormány tagjainak a terhére, hanem a bürokrácia terhére írok megszüntetni, hogy ott benn az irodákban, ahol az ügyeket intézik, lássák meg, hogy miként lüktet az élet kinn a városban, és a megértés útján teremt­sünk olyan napot, amely Budapestnek is és az egész országnak is fényesen fog ragyogni. Mélyen t. Felsőház! A költségvetés kereté­ben 1 szóvá akarom tenni még a kamatleszállítás kérdését is. A kormány is és az összes érdekkép­viseletek is ígéreteket tesznek a kamatok leszál­lítására, mégis az állam további 12 százalékos

Next

/
Thumbnails
Contents