Felsőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1932. július 2.
Ülésnapok - 1931-4
Az országgyűlés felsőházának k-ik ülése ismeretem azt mondja, hogy nekem ezen tágkörű felhatalmazást meg kell adnom, meg kell szavaznom azért, mert nem tudhatom előre, hogy a világgazdasági helyzet esetleges megváltozása esetén nem lesz-e szükség olyan rögtöni intézkedésekre, amelyeknek az elmaradásából az országra esetleg nagy veszteségek, nagv károk fognak hárulni. En ezt a nagyon kényes alkotmányjogi kérdést úgy oldottam volna meg, hogy felhatalmazást egyáltalában nem kérek, hanem hosszabb ideig együtt tartom az országgyűlést. Ez az eljárás, úgy hiszem, a t. kormánynak is megkönnyítette volna a felelősségét. E rendkívüli felhatalmazás komoly voltát a javaslat enyhíteni törekszik azzal, hogy egy országos bizottságot állít be, amely országos bizottság a kormány mellett mint ellenőrző- és tanácsadószerv fog működni és az országgyűlés mindkét házának tagjaiból lesz Összeállítva. Előre is kérem a Felsőház t. tagjait, ha netán arra gondolnának, hogy engem is ezen bizottság tagjai közé beválasztanak, méltóztassanak az én csekély személyemtől eltekinteni, mert én nem vagyok abban a helyzetben, hogy a t. kormánnyal a felelősséget megoszthassam. Álláspontomat megindokolom. Igaz, t. Felsőház, hogy a t. kormánynak és mindenekelőtt a t. miniszterelnök úrnak külpolitikai téren elvitázhatlan érdemei vannak, amelyeket minden tárgyilagosan gondolkozó magyar embernek el kell ismernie. (Ügy van! Ügy van!) A gazdasági bajokért azonban nemcsak a világválság, hanem a t. kormány is felelős. Nagyon jól tudjuk, hogy világválság van, létezik, azonban ezzel a világválsággal, ami bizonyos, anyagi tartalékerőkkel .f elvértezve szembeszállhatnánk és következményeit nem éreznők olyan súlyosan, ha a t. kormány reánk hallgatott volna. «Mert én hivatkozom a Felsőház Naplóira, azok tanúskodnak^ arról, hogy mi egynéhányan itt a Felsőháziban már évekkel ezelőtt megmondottuk a t. kormánynak, figyelmeztettük a t. kormányt arra a veszélyre, amely az utolsó esztendők gazdálkodásában rejtőzködik. Mi megmondottuk, hogy képtelen állapot hogy Csonka-Magyarországnak nagyobb költségvetése legyen, mint amilyennel valaha Nagy-Magyarország rendelkezett. Mi megmondottuk, hogy az improduktív beruházások és a nagyszerű alkotások előbb-utóbb r az államháztartás egyensiúlyanak megbolygatására fognak vezetni, mi megmondottuk, hogy ez az ország egyedül a kultúrfölényből nem tud megélni. De mi mindig hiába beszéltünk. A t. kormány — hogy triviálisan fejezzem ki magamat — önmaga főzte meg azt a levest, amelyet most kénytelen kikanalazni. Ezért nem kívánok én a 33-as bizottságnak vagy most már 39-es bizottságnak tagja lenni, mert nem lehetek felelős azért a helyzetért, amelyet minden tiltakozásom és minden figyelmeztetésem dacára mások teremtettek meg. T. Felsőház! Az országgyűlés másik házában sokat beszéltek a pénzintézetek kríziséről és a magyar bankvilág furcsaságairól. En is elmondok egy nagyon különös bankfurcsaságot. Két esztendővel ezelőtt volt egy előkelő pénzintézet, amelynek Földhitelbank volt a neve. Ez olyan előkelő intézet volt, hogy a Pénzintézeti Központnak sem volt szabad az ő viselt dolgait ellenőrizni, vagyis a pénzintézetek Felsőházának nevezhetjük. A vezérigazgató dr. Paupera Ferenc, az egységespárt oszlopos tagja, a pénzügyi bizottság elnöke, első- i rendű finánckapacitás, aki majdnem beleült a ' FELSŐHÁZI NAPLÓ I. 1931. évi augusztus hó U-én, kedden. 21 | pénzügyminiszteri székbe. (Derültség.) Ügy van, egész komolyan beszélek. (Gróf Bethlen István miniszterelnök: A pénzügyi bizottság elnökét) Igazgatótársa és a felügyelő bizottság minden tagja császári és királyi kamarás és udvari tanácsos, tehát mind méltóságos urak. Ezen illusztris társasággal szemben határtalan bizalom nyilvánult meg, mert az államtól kezdve le egészen a legkisebb betevőkig mindenki tolakodott ezen pénzintézethez, mert hiszen egy egész százalékkal több kamatot fizetett bármelyik más pénzintézetnél. Es mi történt t. Felsőház 1 ? Egy szép júniusi napon, miután a Földhitelbank egy fényes, de hamis mérleget produkált, hirtelen máról-holnapra bekövetkezett a katasztrófa és körülbelül kétezer ember elvesztette vagyonát. A t. kormány meg sem mozdult, segítséget nern adott, bár a Pénzintézeti Központ révén az állam is erősen érdekelve van. Ha jól emlékszem a Pénzintézeti Központ a Földhitelbanknak legnagyobb hitelezője volt. Az előkelő vezérigazgató úr mindenfelé mutogatta magát a nyilvánosság előtt, mint egy gáncsnélküli lovag s mintha őt ez az egész dolog nem is érintené. A bíróság előtt kényszeregyesség létesült, amelynek értelmében a kisebb betevők — 8000 pengőig — teljes 100%-ban, a nagyobb betevők pedig 50%-ig fogják visszakapni a pénzüket. Ez két esztendővel ezelőtt történt, de a mai napig nem kapott senki semmit, sőt úgy hírlik,. hogy még sokáig nem fognak semmit sem fizetni, ha egyáltalán lesz valaha fizetés, bár azok a kisebb exisztenciák, amelyeket a Földhitelbank tönkretett, ma könyöradományokért jönnek a Pénzintézeti Központhoz és adományokat kérnek, mert egyáltalában nem tudnak megélni. A megkárosult egyéneknek néhánya pert indított az igazgatóság és a felügyelőbizottság felelősségének megállapítására, azonban ezen kívül két esztendő alatt nem mozdult semmi, kivéve azt, hogy a t. pénzügyminiszter úr lefoglalta a Földhitelbank összes pénzeit és ingóságait vagyonváltság fejében és ezzel tulajdonképpen megadta az intézetnek a kegyelemdöfést, mert most már a legkisebb betevők sem fognak kapni semmit. Ez a mai helyzet. Kérdem már most az igen t. igazságügyminiszter úrtól, akinek én minden dolgát a legnagyobb rokonszenvvel kísérem, mondja meg nekem, mi lehet annak az oka, hogy ez a bűnügy két esztendő óta mozdulatlanul áll. Mi lehet ennek az oka? Mert most már ennek a mozdulatlanságnak az a színezete van, hogy itt valakit menteni akarnak, hogy itt valakit el akarnak tüntetni, például az Óceánon túlra. (Az elnöki széket Beöthy László foglalja el.) Kérdem továbbá a t. igazságügyminiszter úrtól, hogy a magyar igazságszolgáltatás nagyobb dicsőségére miért jár még szabadlábon az az előkelő vezérigazgató úr, hiszen neki börtönben volna a helye. Vagy talán a t. kormány azon a felfogáson van, hogy a kis tolvajokat össze kell fogdosni, míg a nagy tolvajokat futni kell engedni. Nem gondolom, kizártnak tartom, hogy a t. igazságügyminiszter úr így gondolkozik. De nagyon az a színezete a dolognak, hogy ilyen szempontokról van szó. Kérdem tehát, nem lett volna-e okosabb dolog annakidején mindjárt erélyesebben fellépni, a tisztelt — nem is tisztelt, bocsánat — (Derültség.) a vezérigazgató urat képviselői mandátumáról lemondatni és bíróság elé állíttatni, mert akkor legalább példa statuáltatott volna, hogy 5
